Az emberi kapcsolatok a lehető legbonyolúltabb hálózatok az egész Földkerekségen. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is az okozója ennek a rengeteg félreértésnek. Ha tőlem függene - de természetesen a legkisebb mértékben sem függ - egy dolgot tennék: valamennyi időre betekintést engednék nyerni az egymás fejébe és lelkébe.

Közhellyé degradálódott, de igaz - hogy valóban azok bántják a legtöbbet egymást, akik a legjobban szeretik is egymást. Ezen finomítanék. ...Hogy akik együtt élnek... Mert nem tudom, hogy mi a helyzet a szeretettel. Ugyanis van az a tézis, mely szerint csak akkor vagyok képes a szeretetre, ha magamat is képes vagyok szeretni.
És most akkor őszintén: magamat képes vagyok-e szeretni?
És ha mégis igen, helyes-e ez a szeretetem önmagam iránt?

Itt van például ez az arckönyv.
Úgy képzelem el, mint egy forgalmas úton lévő buszmegállót.
Ahol időről időre várnod kell a közszállítási alkalmatosságot - és miközben az adott eszközre várakozol, amelynek segítségével eljuthatsz A pontból B pontba - jönnek mennek az autók és a járókellők. Ismerősök és ismeretlenek. Tele a tarsolyukban mindenféle információval. Vannak közöttük helyesek és helytelenek, pontosak és pontatlanok, relevánsak és kevésbé relevánsak, szemetek és valódi kincsek. De midenekelőtt az van ugye, hogy megimsereheted a másik - önmagáról alkotott képét. Mert az nem ő, hanem egy kép önmagáról. Időről időre módosul - jó vagy rossz irányba - és el-eléri, hogy felfigyelj rá.

És akkor itt lép az önszeretet és önmagadról alkotott kép kérdése színtérre.
Hogy mik nincsenek...
El-elsajnálkozom azok felett is, akik napról napra új és új fényképpel próbálnak szemfényvesztést elérni, hatni - gondolom elsősorban önmagukra. Olyan ez mint a zsibbasztó hatása. Intenzív de rövid ideig tart. Felteszem a kacsaszájú kisképemet - bodorított hajjal és akkor jönnek a lájkok. Ha tíz lájk jön - akkor egy napig jól vagok, de ha csak nyolc, azaz kettővel kevesebb mint a tegnap, amikor a bodorított hajamat egy pirosmasnis kiscsatt fogta hátra - akkor bajban vagyok. Hiszen úgy érzem valamit nem csináltam elégjól...
Gyakran gondolkodom az egymás bántásán.
Az annyit látok meg benned-ben mint amennyi belém szorúlt-on.
A szűrőimen - a szemüvegeken, amivel a világot és egymást szemléljük.

Itt volt nekem például a hétvége. Egy olyan tanúlsággal - ami úgy pofán ütött, hogy kiestem a csizmámból.
Rendszerint le vagyok szidódva amiatt, hogy képtelen vagyok segítséget elfogadni. Én gyakran adok, sőt állandóan adok, de elfogadni nem tudok.
Igaz.
De soha nem tudtam meg miért.
És akkor a hétvégén kiderül egy konfliktusból, egy ősrégi kis játszmából - hogy amiatt, mert ha segítséget kértem az rendszerint abba fulladt, hogy a körülöttem élők a saját kudarcuknak fogták fel és élték meg a segélykiáltásomat. Amit aztán megszoktam magamba zárni. Mottóm is - a mindentmegoldokbazdmeg... amióta az eszemet tudom.

Szóval - érdekesek az emberi kapcsolatok.
És jó lenne egy szűrők nélküli időszak arra, hogy a teljes gráciánkban láthassuk egymást. A gyengeségeinkkel és erősségeinkkel, a jó és rossz tulajdonságainkkal, a félelmeinkkel és vágyainkkal az álmainkkal és gondolatainkkal.
Kivitelezhetetlen globálisan, de családilag talán még megvalósítható.
Hogy ha konfliktus vagy problémahelyzet üti fel  fejét - ne a szűrőm legyen az első, amibe belebotlom és belegabalyodom, hanem az amit valójában TE mondani akarsz nekem.
Ha fáj valami és változtatnál rajta - hát a fájdalmad, ha zavar valami és módosítani szeretnél rajta - a zavaró tényező, az ősszeférhetetlenség - és így tovább.
Gyakrabban feltételezzük egymásról a rosszat mint a jót, mert eleve egy rossz világban élünk.
Pedig nem az inteciókkal szokott baj lenni - hanem a kivitelezéssel. És mennyire más hír az - ha nem kell például a szekrényt visszaszállítani, mert nem a darab hibás, hanem csak azzal van baj, hogy rosszul próbáltuk egymásba illeszteni a részeket.
Van ennek a nagyböjti időnek is bőven tanúlsága, csak legyen elég bátorságunk beleszőni azt a mindennapjainkba.