Az eltelt időszakban – hozzávetőlegesen olyan december 1től errefele – volt
egy egész halom magyarkodás, nacionalizmus és sovinizmus – megélések szintjén
életünkben. Tanítottuk a gyerekeket mindenfélére, meséltünk nekik
történelemről, Trianonról, Nagy Romániáról, autonómiáról, illetve az arra való
törekvésről, magyar állampolgárságról, valamint a kilencvenben lezajlott véres
márciusról.
Hallgattak, valósággal itták a szavainkat. Nyilván nem feszes, csupán csak
tényekre támaszkodó száraz kis történelem-információözön volt, hanem
teletűzdelve személyes megélésékkel,
anekdotákkal, emlékekkel – szépekkel és nagyon fájdalmasakkal egyaránt.
A lányomat a lelki folyamatok érdekelték, amik bennem zajlottak akkor és
ott. A fiamat a harcok kötötték le. Ki kinek volt a szövetségesse, miért – mi
okozta a vesztét, hogyan tovább. Férfiak és nők... Egyik a külsőt, másik a
belső valóságot kapott hivatást megmenteni.
Ma Almára mentünk. Soha nem jöhetett volna jobban egy kis kikapcsolódás a
fene nagy valóságból – aminek egyre nehezebb részese lenni.
Számtalanszor elmondtam – ismételni fogom magam – azért szeretek a gyerekek
között lenni, mert mindig megmutatják a helyes útat. Mert tudják. Még
emlékeznek rá.
Itt volt ez az emlékezetes hétvége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem marad
bennem most már örökre egy keserű szájíz. Ma olvastam – és örömmel
konstatáltam, hogy sokan sikerként könyvelik el a vasárnapi tüntetést, hiszen
sikerült átírni, felülírni a véres márciust, ami annyira elevenen élt bennünk.
Na bennem pont azt nem írta át, hanem csak elmélyítette.
És akkor itt voltak ezek a magyar gyerekek.
Egy egész Kultúrpalótányi.
Aprók és nagyobbacskák.
Először a zuhogó esőből mindenki menedéket keresve omlott be a páratlan
szépségű közkincsünk falai közé. Aztán a meleggel és száradó kis ruhácskákkal
együtt – sorra jelentek meg a mosolyok az arcokon. Egyre több lett az ismerős –
egyre mélyebb lett az ITTHON vagyok mélyről előtörő forrása a lelkekben. És az első
ismert mondókával, mindannyiunk kollektív tudatában élő versikéjével – mintegy
magától, vajudás nélkül született meg az Istenadta Gyermegautonómia. Igazi
magyar gyerekautonómia.
Itt mindenki egy volt – gyerek és szülő.
Mindenki magyar volt.
Közös múlttal, jelennel és jövővel. Közös célokkal és kollektív tudattal,
öntudattal.
Mitől?
Hogy nem valami vagy valaki ellen, hanem egymásért és egymásban teltek a
percek.
Honnan tudják a gyerekek hogy miként kell ezt?
Mi az amit ők tudnak és mi már nem?
Mikor rontjuk el, feledtetjük el velük ezt a felsőbbrendű tudást?
És mi lehetne annak a módja – hogy mi sajátítsunk el végre tőlük valamit,
aminek ők még igen, mi viszont már nem vagyunk birtokosai?
Bodó T.Gyula mondja az egyik kommentben, hogy - Itt
Baden es Wuerttemberg ellensegek voltak evszazadokon at. Az a hid amin naponta
atmegyek a vonattal Bietigheim-Bissingenben a "Megbekeles hidja" egy
imponzans boltives alkotmany. 1800 as evekben szuletett meg. Osszekoti Badent
Wuerttemberggel. Tehat ugy kezdodott hogy elvagtak az egymas torkat. Aztan egy
ido utan valamitol rajottek h nem eri meg....
Na ezt kellene megtanulnunk. Nem föltétlenül más népektől, hanem a saját
hajtásainktól. Mert ők – ők még tudják. Mi azonban már nem. A gyűlölet fojtotta
meg bennünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése