2013. március 12., kedd

Az eltelt időszakban – hozzávetőlegesen olyan december 1től errefele – volt egy egész halom magyarkodás, nacionalizmus és sovinizmus – megélések szintjén életünkben. Tanítottuk a gyerekeket mindenfélére, meséltünk nekik történelemről, Trianonról, Nagy Romániáról, autonómiáról, illetve az arra való törekvésről, magyar állampolgárságról, valamint a kilencvenben lezajlott véres márciusról.
Hallgattak, valósággal itták a szavainkat. Nyilván nem feszes, csupán csak tényekre támaszkodó száraz kis történelem-információözön volt, hanem teletűzdelve  személyes megélésékkel, anekdotákkal, emlékekkel – szépekkel és nagyon fájdalmasakkal egyaránt.
A lányomat a lelki folyamatok érdekelték, amik bennem zajlottak akkor és ott. A fiamat a harcok kötötték le. Ki kinek volt a szövetségesse, miért – mi okozta a vesztét, hogyan tovább. Férfiak és nők... Egyik a külsőt, másik a belső valóságot kapott hivatást megmenteni.
Ma Almára mentünk. Soha nem jöhetett volna jobban egy kis kikapcsolódás a fene nagy valóságból – aminek egyre nehezebb részese lenni.
Számtalanszor elmondtam – ismételni fogom magam – azért szeretek a gyerekek között lenni, mert mindig megmutatják a helyes útat. Mert tudják. Még emlékeznek rá.
Itt volt ez az emlékezetes hétvége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem marad bennem most már örökre egy keserű szájíz. Ma olvastam – és örömmel konstatáltam, hogy sokan sikerként könyvelik el a vasárnapi tüntetést, hiszen sikerült átírni, felülírni a véres márciust, ami annyira elevenen élt bennünk. Na bennem pont azt nem írta át, hanem csak elmélyítette.
És akkor itt voltak ezek a magyar gyerekek.
Egy egész Kultúrpalótányi.
Aprók és nagyobbacskák.
Először a zuhogó esőből mindenki menedéket keresve omlott be a páratlan szépségű közkincsünk falai közé. Aztán a meleggel és száradó kis ruhácskákkal együtt – sorra jelentek meg a mosolyok az arcokon. Egyre több lett az ismerős – egyre mélyebb lett az ITTHON vagyok mélyről előtörő forrása a lelkekben. És az első ismert mondókával, mindannyiunk kollektív tudatában élő versikéjével – mintegy magától, vajudás nélkül született meg az Istenadta Gyermegautonómia. Igazi magyar gyerekautonómia.
Itt mindenki egy volt – gyerek és szülő.
Mindenki magyar volt.
Közös múlttal, jelennel és jövővel. Közös célokkal és kollektív tudattal, öntudattal.
Mitől?
Hogy nem valami vagy valaki ellen, hanem egymásért és egymásban teltek a percek.
Honnan tudják a gyerekek hogy miként kell ezt?
Mi az amit ők tudnak és mi már nem?
Mikor rontjuk el, feledtetjük el velük ezt a felsőbbrendű tudást?
És mi lehetne annak a módja – hogy mi sajátítsunk el végre tőlük valamit, aminek ők még igen, mi viszont már nem vagyunk birtokosai?
Bodó T.Gyula mondja az egyik kommentben, hogy -   Itt Baden es Wuerttemberg ellensegek voltak evszazadokon at. Az a hid amin naponta atmegyek a vonattal Bietigheim-Bissingenben a "Megbekeles hidja" egy imponzans boltives alkotmany. 1800 as evekben szuletett meg. Osszekoti Badent Wuerttemberggel. Tehat ugy kezdodott hogy elvagtak az egymas torkat. Aztan egy ido utan valamitol rajottek h nem eri meg....
Na ezt kellene megtanulnunk. Nem föltétlenül más népektől, hanem a saját hajtásainktól. Mert ők – ők még tudják. Mi azonban már nem. A gyűlölet fojtotta meg bennünk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése