2013. március 27., szerda

A telefon nagyon élesen és kitartóan csengett fel - valósággal kettéhasítva a csendet. Az idős asszony ijedten keresgélte elakadt lélegzetével együtt elkalódott apró telefonkészülékét. Késve vette fel - arra már a hívó megszakította a vonalat.
Vissza szeretett volna telefonálni, de nem értett hozzá.
A fia több ízben is megmutatta - de mindig ugyanaz maradt meg benne - a felvevő és letevő gomb használatának ismerete.

- Nem baj...- gondolta, ha fontos, majd úgyis megkeresnek.
De valami nem hagyta nyugodni. Minduntalan eszébe jutott, hogy valaki nagyon fontos kereshette.
Varrogatott és emlékezett.
Nem hemzsegett hosszútávú memóriája a szép emlékektől, de azért voltak azok is bőséggel.
Például amikor a gyerekek...
Meg amikor megkapták...
Meg az, amikor végre megvették...
És az amikor eljött...
Na de az is, amikor végleg elment...

Fiait harmincöt éves korától nevelte egyedül.
A férje durva korán távozott az élők sorából. Csak úgy. Mert ilyen volt Feri. Szeleburdi. Ahogy betoppant, úgy is ment el. Búcsú nélkül. Ő meg ittmaradt a két kiskorú gyerekkel. Győzködték, hogy ismerkedjen, bemutattak neki agglegényeket - de egyik sem kellett. Meg a gyerekek sem fogadtak volna el senkit. Jó volt így nekik, hármasban. Az évek repültek - egyszer csak megöregedett. Látástól vakulásig dolgoznia kellett - ott volt a háztartás, a nevelési gondok, az iskoláztatás. Volt is neki ideje másra. Gondolta - ha jönnie kell, majd jönni fog, nem erőlteti. Aztán meg nem jött.
Vagyis egyszer majdnem igen. Egy brassói üzletember. Szintén özvegy. Egy kiszálláson ismerkedtek meg, Poianan. Szép hétvége volt. Aztán még három. De amikor a férfi azt akarta, hogy mindent itthagyjon és vegye a gyerekeket és költözzön hozzá - abba nem ment bele.
Ez egy magyar város...
Itt ő otthon van.
A gyerekek magyarul tanulnak, magyar barátaik vannak, győkereik, amiket soha senki nem vehet el. Meg a család... Az apja ha tudta volna, hogy ez a férfi román - talán be sem engedi a házába.
Az apjának ugyanis mindennél fontosabb volt a magyarsága.
És erre büszke is volt. Minduntalan hangoztatta a székely győkereit - az őshazát, Trianont, miközben neki egyre kevésbé lett fontos az egész.
A harca a túlélés érdekében folyt.

És akkor hét óra magasában ismét megszólalt a telefonja.
A fia volt.
- Anya, letartóztattak!... Ne kérdezz semmit, csak hallgass meg. Holnap reggel tíz órára gyere be és hozd magaddal Lázár bácsit az ügyvédet. Ő majd elmond mindent. A száma a határidőnaplómban van, az utolsó oldalon. Jól vagyok, ne aggódj miattam. Kérlek ne sírj, ezt most nem kell - csak tedd azt amire kértelek.
-....
Hosszú, súlyos percek teltek el. Az asszony görcsösen kapaszkodott a készülékbe. Érezte ha elengedi, elesik. Amikor végre magához tért - fia szobájába rohant. Mindent úgy talált, ahogy azt gyermeke hátrahagyta. A szám az oldal közepén állt.
Idegesen tárcsázott. Harmadikra sikerült a jó számot tárcsáznia.
Az ügyvéd szűkszavú volt, de precíz és pontos. Mindent elmondott. Hogy a fia szervezte az időjárás elleni tüntetést március 27-én este. Amin több székely és magyar vett részt mint ahány elégedetlen román. Majd a hideggel és havazásokkal szembeni harag és düh - egymás elleni támadássá fajúlt.
A tüntetést a rendőrök és a policok verték le.
A fiát egy székely pánttal a fején - üvőltve szállították el. Miközben azt skandálta - Itthon vagyok, itthon vagyok...

Az asszony a tárgyaláson feszengve kerülte mindenki tekintét.
Nem a fiának, hanem neki kellene a vádlottak padjában ülnie - gondolta.
A tárgyalás publikus volt. Az esemény be is vonzott néhány tejfeles szájú firkászt, fiatal és öreg róka ügyvédett valamint megszámlalhatatlanúl sok egyetemistát.
Az asszonyt, mint tanút hallgatták ki.
A szokásos kérdések hangzottak el. Hogy tudott-e a merényletről. Ha igen, mennyit, mit és miért nem jelentette?
Ekkor szót kért a bírótól és a következőket mondta:
- székely vagyok.
apám székely, anyám székely - én magam Vásárhelyen születtem. Magyarként nőttem fel, éltem és létezem. Bennünket mindig arra neveltek és tanítottak - hogy vigyázzunk arra ami a miénk. És akkor megtudtuk, hogy Erdély is a miénk.
A románok, akikkel együtt játszottam, tanultam, majd dolgoztam - szintén így nőttek fel. Románként, intve, hogy vigyázzanak arra, ami az övéké.
Ezért nem láttuk értelmét soha a harcoknak.
Volt kivel szemben megvívjuk a harcainkat - soha nem kellett egymás torkának esnünk. Mi soha nem voltunk egymás számára ellenségek hosszabb ideig - mint a mi népünk és az ő népük nemzeti ünnepének napja. Azaz 365 napból - kettőt. De azokat a sérelmeket is napnyugtával sikeresen letettük.
Hogy mi vezetett ide - én nem tudom.
De hogy nem a fiam a hibás a biztos.
Valami bennünk kellett legyen - jó mélyen, elfojtva, gyávasággal felvértezve - ami a gyermekeinkben erőre kapott és vért követel.
Ha ítélkeznek annak nem lesz megoldó, feloldó és gyógyító ereje.
Mi lenne ha törvénybe hoznánk - hogy mától minden egyes magyar gyereknek kötelező módon legyen egy igazi jó román barátja és fordítva. Annak lenne viselkedést és mentalitást megváltoztató ereje. A haragnak, gyűlöletnek és ítéleteknek nem.
Valamit ugyanis mi nem tettünk jól.
És ezt nekünk kell helyrehoznunk.

A törvényt megszavazták 2o14 március 15-én 2oo szavazattal és 199 ellenszavazattal. Meg is jelent a Monitoruloficsiálban decembre 1-én a gyakori kormányváltások miatt magyarázva késését.
Aznap éjjel, december 2-a első óráiban - pontban 12.23kor bemondták a nemzeti televizióban, hogy másnap mindenki kötelező módon román barátot választ magának. A románok meg magyart. Akinek több lesz - jutalomban részesül.

Ennek a történetnek lassan már 12 éve.
Azóta többen meg is gazdagodtak ebből. Van aki egész udvartartással bír a más nemzetiségüek táborából.
Hogy jó-e? nem tudom.
Erre majd az unókák fognak tudni választ adni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése