2013. március 1., péntek

A háziasszonyok egyik kedvenc időszaka a tél - ruhaszárítás szempontjából. Főként azon családos háziasszonyoké, akiknek a gyerekeik nem szeretnek ott megállni, ahova letették őket és a szűk lakásban szinte kivitelezhetetlennek tűnik a folyamatosan csak gyűlő ruhák beszárítása.
Az új adag rendszerint utoléri az előző frissen mosott, de még be nem száradt szériát. Van az úgy, hogy kínunkban ilyenkor előkapjuk a vasalót illetve felhasználjuk a fűtőtesteket mint utolsó segítségi lehetőségeket - de sajnos a problémát ez sem oldja meg végérvényesen, hiszen már ott nyomaszt az egyre csak gyűlő új szennyes halomja.

A bloklakások eleve úgy lettek megtervezve - hogy kiverjék a normális emberben ebből a szempontból is biztosítékot. Szűkek - és nem teszik lehetővé, hogy normál körülmények között begyömöszölj egy ruhaszárítót. Ha megteszed - mert ugye eleve nem adatik számodra más alternatíva - olyan lesz mint egy kisebb akadálypálya a lakás közepén, szélén, sarkán vagy bármely pontján.

Ha vendégeket vársz - ez is kisebb fajta galibát és felfordulást okoz. Rendszerint a házastársak közül valamelyik állandóan kiakad a ruhaszárító miatt, de magába fojtja. Na de ilyenkor van egy oka, hogy végre bűntetés nélkül kidobja akkumulált sérelmeit. A megint már az a kurva ruhaszárító pretextusa alatt folyik a vita megkövesedett dolgokról - és minden esetben azzal zárul - hogy ok basszus, akkor mától kezdve mossál te és teregess te, de úgy, hogy másodnapra szárazak legyenek a ruhák. Mert a kedvenc darabja éppen mindig mosásban van mindenkinek és az azonnal kellene - de ha nem is, akkor harmadnapra mindenképp.

Múltkoriban mi is levertük a vitát efelett.
Úgy felszökött a vérnyomásom, hogy a pulzusomtól a bőr a nyakamon megnyúlt. Fogtam a nedves ruhákkal tele kosarat, bévágtam a szoba közepire és mondom az embernek - hogy akkor most te jössz. Engem innen nem érdekel.
Amikor lemondóan vánszorgott ki az ajtón a szárítóba már megbántam a dolgot - de ha bocsánatot kérek és csak kiterítem - nem tanul semmit a dologból. Hagytam hát, hogy kivigye. Szerencsétlen a minusz tízben legalább húsz percet pepecselt a szárítóban a ruhaterítéssel.
A végeredményt nem illik tárgyalni - elég az hozzá, hogy nem az ő területe.
Mi lett mi nem - én nem tudom - másnap amikor szerre hozogatom be a ruhákat, hogy megszárítgassam - mindenik poros valahol. Hogy földhözverte dühében a kosarat, leesett a drót, belerugott - nem tudom... Lényeg, hogy mindketten tanultunk belőle. Az idén több menet nem volt a ruhák szárítása kapcsán - és ha minden igaz, itt a tavasz. Látod én emiatt örülök ennek az egyik legjobban...
És ez is a nőiességemhez tartozik. 

Első évben amikor háziasszonnyá lettem - és szembesülnöm kellett a tél adta nehézségekkel még nem értettem mélységeiben a dolgot. Vidáman kiterítettem a ruhákat - akkoriban a testvéreim ruháit zömében és másnap összekapkodtam. Azaz akartam - mert ahogy húztam le a drótról a megfagyott famer szárát, az egy szempillantás alatt kettétörött. A bátyám kedvenc farmere volt...
Szívgörcsöt kaptam.
Percekig dacolva a hideggel gondolkodtam azon, hogy mit mondjak mást mint az igazság. Ellopták? De akkor a többi ruhát hogy nem? Más törte el? Akkor meg megkeresi és kicsinálja ártatlanúl. Mit, mit, mit? Megpróbáltam megvarrogatni - esélyem sem volt.
Alig vártam, hogy hazajöjjön.
Mondom - né, így jártam...
Fogalmam sem volt, hogy ez csak úgy kettétörhet.
Nem emlékszem a szavaira - csak arra, hogy többet ártottam magamnak az elképzelt bűntetéssel, mint a valósággal és a konfrontálással.
Ilyen.
De sebaj - tényleg itt a tavasz. Vége a kínlódásnak, jöhet a móka.
Számomra a farsang farka és a tél temetése egyenlő a ruhaszárító számőzésével a lakásból.
De én már csak ilyen városi fruska vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése