A halál ... rettenet.
A halál félelem és fájdalom.
A halál értelmetlen és nem válogat.
És mindig akkor vesz el - amikor kellene még egy kis idő rendbetenni a dolgokat.
Egy kis idő - elintézni ezt-azt, rendbehozni a kapcsolatot, elmondani az utolsó szót - és elfogadni az elfogadhatatlant.

Nemrégiben jegyet vásároltam az Almára, a gyerekeknek. Előttem áll egy fiatal nő és meséli a pénztárosnak, akit már hosszú ideje ismerhetett, hogy elhúnyt a szeretett nagyanyja. Olyan korán, olyan érthetetlenül és olyan fájdalmasan. Szaporán mesél tovább, mintha lopkodnák a szavakat a szájából és sietnie kellene - hogy a mami elaludt és 92 éves volt.
Arra gondolok - hogy minden veszteség túl korán ér.
Mindig kell a még 5 perc. Az-az öt, amit elmúlasztottunk - saját, a másik vagy kettőnk hibájából.

Éppen olyan ez mint a vizsga.
Nincs az a diák és nem létezik az a vizsga - amire még ne kellene pont egy nap a felkészüléshez. És ha megadatik az a nap, akkor egy újabb.
Mert az idő már ilyen - beoszthatatlan.

A halálra nem lehet felkészülni.
Sem a vártra - sem a váratlanra.
Ott van a Polcz Alaine utolsó interjúja.
Hátborzongató. Egy olyan szakember beszámolója, aki ezreket készített fel az utolsó útjára, búcsúzik az élettől és elmondja, hogy nincs felkészülve és hogy igen, fél.
Állandóan visszatérő álma, hogy nem csomagolt be - hogy nem áll készen...

Éld úgy, minden napodat - mintha életed utolsó napja lenne...- mondja a bölcs mondás, melyet mindenki ismer, de mindannyian eleresztünk a fülünk mellett. Egyik időszak sem ideális arra, hogy éppen éljünk. Átmeneti, elcseszett időszakaink vannak - szegényes és megvetendő kifogásokkal.
Így telik el aztán az élet. És ha el kell számolnunk vele - rájövünk, hogy ennyi volt. Sok kicsi átmeneti elcseszés - a nagy valami reményének árnyékában. Magyarán - a nihilben.

Van nekem egy flagelláns lelkigyakorlatom a harag, dacc, gyűlölet és kicsinyesség ellen.
A szeretteimre elváláskor ránézek - és őszintén arra gondolok - hogy mi van akkor, ha most látom utoljára....?
És tudod mi van? Hírtelen rájövök, hogy nem is igazán bántott meg, hogy szeretem minden egyes hibájával együtt, és nagyon várom, hogy hazaérjen - és készen állok nem csak megbocsátani, hanem felejteni is. Mert egy életünk van - és azt igazán szeretném azzal eltölteni, ami igazán lényeges. Úgy ahogy, van, azzal akit kaptam és annyit amennyi megadatott. Egy nappal sem többet....