A férfiak a legjobb szakácsok széles e világon. Vannak közöttük aktív és passzív szakácsok. Azaz olyanok akik űzik a mesterséget és olyanok akik még nem ismerték fel az ebben rejlő örömöket.

Az első férfiszakács akivel én közelebbről megismerkedtem és élvezhettem szakértelmének gyümölcseit - az enm volt más mint az én édesapám. Olyan jókat főzőtt, hogy azt elmondani nem lehet. Nem főzőtt állandóan, csak hobbiból, néha. Amikor megszállta az ihlet. De ilyenkor páratlanúl jókat.

Édesanyám csodálatos háziasszony. Sokan élvezték és mai napig élvezik páratlan ízvilágát - de van egy óriási különbség a nő és a férfi szakácsok között. Amíg a nők mindezt kötelességként, napi szinten - sok más teendő és a gyermeknevelés valamint a munka mellett kell megtegyék, kivétel nélkül, addig a férfiak csak akkor főznek, ha úri kedvük úgy tartja. Azaz, ha megszállja őket az ihlet.
És ilyen állapotban az ember nem reális, nem belátó és nem spórol. Hanem beleteszi abba az ételbe mindazt ami a legdrágább, legjobb, legkülönlegesebb. A fűszerezésben is nagyvonalú és szokatlanúl kreatív.

Soha nem felejtem el az édesapám szendvicseit. Az édesanyám szendvicse megszokott volt. Azzal a céllal jött létre, hogy éhséget csillapítson és tápláljon. Ezzel szemben amikor apum készítette - diszített, karikára vágott, szokatlan alapanyagokat párosított.
Ott volt a fasírtos szendvicse. Karikára vágta a fasírtokat. Megvajazta a kenyeret (volt az a régi jó kommunista vaj, amit akármikor vettél elő a hűtőből, kenni lehetett - fehér színe és semmihez sem fogható íze mindmáig él bennem a sok sok kommunista ízzel egyetemben!), majd ráhelyezte a karikára vágott fasírtokat - azokra pedig felkarikázott paradicsomot vagy retket vagy veres hagymát helyezett és enyhén lesózta. Hát basszus ha neked most a szádban nem gyűlt össze a nyál - frigid vagy az igazán jóra...

A férjemet amikor megismertem még nem volt szakács.
Imádta nézni az édesanyja előkészületeit - de falun nem úgy van, hogy csak úgy belekottyantasz az asszony dolgába. Ott a konyha szentéj.
És akkor alig pár hónap után - mellettem főzni kezdett.
És nem is akárhogy. Egy dologgal volt bajunk csak - a konyhával. Mert a rövid bevetés után úgy nézett ki, mint a szétfosott harctér.

Mára már ezen is csíszólt. Mindent szépen eltakarít és az ég sem laskás. Bátorítom, mert nekem gyermekként nagy élmény volt, hogy mindkét szülőm alkotott a konyhában.

Múltkoriban oviba viszem a gyerekeket.
Jön a Balázs pajtása.
Az apja korán elsiet, épp csak bedobja - a kicsi sír.
Mondom ne sírj angyalom, gyere játszunk, míg jön az óvonő.
Nekifogunk vasalni.
Közben meséli, hogy ma reggel az apja főzőtt.
Kérdem mit?
Akarod látni?
Mondom naná...
Előveszi a szendvicsét. Gusztusos, finom, gazdag - igazi ihletből született apaszendvics.
Elmosolyodtam.
Hírtelen még az ízét is éreztem a számban.
Milyen jó is az ilyen gyereknek - akinek mindkét szüleje főz - még ha csak szendvicset is....