Feladat:
olvasd végig figyelmesen a verset. Majd próbáld meg megoldani segítség nélkül a feladatot.
Ha nem megy, behívhatod a jóédesanyádat, vagy - kérhetsz tőle csetten is tanácsot, ha ő jelen pillanatban a konyhában tartózkodik.

Húsvét hetfején mit gondolt magába,
párfümöt vett kezének markába.
Elindult locsolni, el de merre is - hol fogadnák jókedvel a kiskertész legént is.

Keresett lányt és asszont,
de nem nyitott ajtót senki.
Szeme sarkából látta a szokást menekülni.

Menekült ő maga,
vagy a lányok kényszergették?...
Lényeg, hogy a párfümöt már nem erre ihlették.

Hazavitte és odaadta a jóédesanyjának,
a festett tojásokat meg az éhes kutyának.
Végre majd ezután a Húsvét is a lehet ami
- ....................................................

ha a pontok helyére behelyettesíted a megfelelő rímet, könnyen azonosíthatod a költő(nő) gondolat és érzésvilágát a locsolkodási szokásokról

Mi a Húsvét?
Kinek - Mi a Húsvét?
Miért áldott meg kellemes, meg kegyelemteljes és egyáltalán mitől ünnep?
Tudunk-e mi még egyáltalán ünnepelni?
Mitől különbözik az egyik ünnepem a másiktól?
Honnan tudom, hogy Húsvét van és nem Karácsony?
A templomból, a dekorációkból, az időjárási jellegzetességeknek köszönhetően vagy a naptárból?

Amikor bátorkodtam rákérdezni arra, hogy mit ünnepel az ateista Karácsonykor - többen nem vették jó néven.
Merthogy szerintem a Karácsony ugyebár - Krisztus születésének ünnepe.
Nem télifaünnep, hanem keresztény ünnep.
És ha valaki nem hívő - akkor minden bizonnyal ünnepel, hiszen családi ünnep, meg szokás, meg a kultúránk része. De kérdem én - hiszen válaszokat nem kaptam - hogy mit?

És Húsvétkor mit?
A kereszthalált, megváltást és feltámadást?
Egyáltalán Te, hiszel-e a feltámadásban?
Éled-e vallod-e megváltottságod tényét?
És ha nem - akkor neked ilyenkor milyen az ünneped?
Ünneped a szabadnap? A tavaszi kikelet? A locsolás? A tojásfestés és zserbó?
Nem vitatom, nem vétozom meg - hanem egyszerűen érteni szeretném.

Van az a természetesen orosz szokás, hogy Húsvét tájékán kimennek a temetőbe és szemberöhögik a halált. Mert hisznek benne, hogy Krisztus a halált győzte le. A gonosz felett aratott győzelmet - teljes mellszélességgel.
Mi hisszük-e?

Mielőtt vitatkozni kezdenénk - elmondom, hogy nekem mi a Húsvét.
És nem vagyok mintakeresztény.
Egy gyarló, rettenetes természettel megáldott, nehéz és sokszor kiállhatatlan ember vagyok.
De számomra Húsvét fájdalom és öröm. Az öröm fájdalma és a fájdalom öröme egyben.
Ugyanis el nem tudom képzelni az életemet Krisztus nélkül. Fogalmam sincs milyen kapaszkodóim lehetnének a feltámadás és megváltás ténye nélkül.
Nem lenne ünnep az ünnep a templomi szertartás és az azt követő körmenet nélkül.
A keresztségi fogadalmam megújítása, a negyvennapos böjt utáni első alleluja és a tűz-szent valamint vízszent nélkül.
Olyan számomra a Vatikánból közvetített Húsvéti szentmise mint az idős, magányos és özvegy asszony számára az Újévi koncert. Látnom kell, élnem kell, éreznem kell és hallanom kell.
Pedig évek óta bűntiben vagyok.
Nem áldozhatom, nem gyónhatok és nem részesülhetek kegyelmekben.
De a lelkem attól még képes a repülésre.
Mert hitem és ünnepem nem templom, szertartás vagy papfüggő, hanem Élő Isten függő.
De attól dependens. Anélkül halott.

Minden évben elnézem a tomboló, önmagukat kergető, éjszakában sikító fiatalok tömegét - akik kijönnek szembekacagni a körmenetben résztvevőket.
Azon elmélkedem eredmény nélkül, hogy számukra mi az ünnep.
Mitől más ez az éj, mint a többi?
Ilyenkor mást rendelnek?
Mással ünnepelnek?
Másról beszélgetnek?
És honnan merítenek erőt, fogozkodót, emelkedettséget, spirituális étket a léleknek, a szellemnek?
Mert abban nem hiszen, hogy az ők életük ennyi lenne.
Hogy bárki élete ennyi lehetne.
Egy buli, egy tojás, egy nyuszi és a kényszeredett, giccsé fajúlt - gyermekiszemmelhánylejtadott locsolkodás.

Az idén ennyi volt az igazi ünnepem az eddigi felsoroltak mellett:
- csak egy pillanat, de ez a pillanat mindent vitt.
Ferenc pápa - aki a szertartás után, az Orbi et urbi áldás előtt magához emelt egy sérült gyereket. És azt jó erősen szorította.
A gyermek nyaka köré fonta a karját és egy pillanatig megszünt a világ.
Nem voltak kötelezettségeim, gyermekeim, szerepeim, külvilág, égodaazebéd és lejártamosás - hanem a szeretet volt.
A feltámadás.
És hogy ha már fogytán is, de van remény.

És ne haragudj.
Nem akartalak bántani!
Ma különösen nem...

Állandó döntések előtt állunk az életben - és nem mindegyik meghozatala előtt van időnk arra, hogy alaposan végiggondoljuk a következményeket. Van, hogy a spontaneitás kell hogy győzzőn és szinte meggondolatlanúl, megérzésekre támaszkodva - el kell induljunk egyik vagy másik útvonalon vagy egyik vagy másik alternatíva oldalán.

Érdekes nálunk a családban a kultúrafogyasztás kérdése a gyermeknevelésben.
Én ugyanis nem vagyok híve annak, hogy a gyermekek elől elzárjam az életet. Igyekszem rugalmasnak maradni és igazándiból egy princípium mozgat - hogy fejlődjenek.
Anna - első gyerek volt ugyebár. Védtem ettől, óvtam attól - elhordozgattam ide meg oda - aztán elkezdődött az óvi és szembefújt a szél - tanultunk akaratunk ellenére ezt is meg azt is. Rájöttem, hogy ő az egyedüli a csoportban aki még nem netezik 4 évesen. Más gyerkőcök azzal töltik a délutánjaikat, meg egyebek. Balázzsal másként tettem. De már nem annyira meggyőződés vagy kész szabályrendszer által vezérelve, hanem megérzéseimre és a gyerek szükségleteire támaszkodva.
Ugyanis minden gyermek más. És mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartani szülőként.

Egész héten készültünk a Passióra.
Nem egy könnyű film és nem is gyermekszemnek való.
De ha bekapcsolod a tévét ennél sokkal durvább dolgokkal szembesülsz csak híreknézés vagy végigpötyögtetés közben. A gyerekek ma már nem igazán riadnak vissza az ilyesmitől.
Gyakorló katolikus család vagyunk - ahol mindennaposak a Bibliai történetek olvasása, megbeszélése, az imaélet és a kereszténységünk gyakorlása.
A gyerekek igen jól ismerik Krisztus szenvedéstörténetét.
A filmből is láttak részeket.
Sokszor átbeszéltük.
Nagypéntek lévén, elkezdtük hát nézni.
Végül meg - annyira megütötte őket elejétől a végéig látva és végigbeszélve Krisztus szenvedése - hogy sírva fakadtak.
Örültem neki.
Olvastam nemrégiben, hogy mennyire mások a mai orvosis fiatalok, a régiekhez viszonyítva.
Míg régebben rettenet, félelem, tisztelet volt bennük a boncterembe való belépéskor - ma már nem hatja meg őket különösebben a halott jelenléte. Mindennapos.

Hogy jó ez?
Nem. Semmiképpen nem.
Ehhez a mintához hasonlóan merül feledésbe veszteségeink, gyászaink, örömeink, megéléseink verbalizálása - helyes átélése, elszenvedése vagy végigörülése.

És igen. Látni akartam hogy a mai gyerek hol is tart.
Amíg csak szekvenciákat láttak - normális volt. Mindennapos.
De amikor az egészet egyben - hatni kezdett rájuk.
Tele voltak fájdalommal, empátiával, kérdésekkel és hálával.
Egész este ez volt terítéken.
És örültem neki. Korán és biztonságos körülmények között élték át először Nagypéntek misztériumát.

Amikor én először átéltem, 12 éves voltam.
Olvastam a Bibliát és nagyon mélyen megérintett.
Órákig zokogtam. És nem volt mellettem senki. Kérdéseket sem volt kinek feltegyek csak évekkel késöbb. A lelkigondozómmal sikerült annyira mélyre eljutnom lelkileg, hogy váalaszaival feloldja bennem ezeket a görcsöket.
Én viszont melletük voltam.
Nem csak válaszokat kaphattak, hanem támaszt és bizonyságot is. Hogy bármikor, bármit kérdezni lehet.

Mindig mindenben fontos az első élmény.
A hitben is.
Nem mindegy hogy hol, hogyan és miként éli meg az a gyerek.
Mert hogy előbb utóbb meg fogja - az biztos.
Ugyanis mindannyiunkban ott az igény a spiritualitásra.

S rájöttem, hogy vénülök...

Megszületett bennem az alázat. Annak a felismerése, hogy nincs teremtő ereje annak a fajta lázzadásnak, ami megmetszi, bántja és felsérti a másikat.
Amikor megismertem anyósomékat, még nagyon fiatal voltam és forró fejű.
Külön tetszett nekem, ha hátrahökköltek egy-egy döntésemtől.
Katasztrófálisan zavart a másságuk. Hogy nem nyersen őszinték - hogy soha nem térnek rá a lényegre - amellett mindig elsiklanak és képesek üzengetni egymásnak a szembesítés és direkt kommunikáció helyett.
Én lettem az az ügyeletes marha a családban - aki ki merte fejezni az érzelmeit - sőt, ha emiatt értetlenül bámúltak rám, még jobban kiakadtam és hangot adtam ennek.
Én voltam az, aki állandóan és csak direkten kommunikáltam - többek között arról is, hogy ők, mármint a székelyek miért nem.
Nevén neveztem a dolgokat és nyers voltam meg kiméletlenül őszinte.
Nem daccból - hanem mert nem értettem őket.
Nálunk, a görje földön de különösen a mi családunkban - ha valaki valamit érez, azt kurvára nem rejti véka alá. Én abban nőttem fel, hogy szabadott haragudni anyura és apura, lehetett őrjöngeni, tombolni és vadul kacagni, táncolni és bömbölni és elmondani mindent amiről úgy gondolom, hogy a másiknak tudnia kell.
Na egy ilyen környezetből csöppentem be azok közé a székelyek közé - akikről mindenki tudja, hogy keresztbe viszik a létrát és ha vakarózniuk kell azt mingyá fonákúl hajtják végre és ha mondani akarnak valamit Gizinek - azt minden bizonnyal úgy mongyák el Janinak, hogy hátha abból Gizi megérti, hogy az nekie szól.

Nos. Hogy úrimód fogalmazzak - ebből rengeteg konfliktus származott.
Ők nem értettek engem és én nem értettem őket.

Most azonban - nem minden, de valami csak visszajött ebből a sok évi böjtből.
Ugyanis nyitott szemmel és lélekkel - vagy csakrákkal éltem meg ezt az együtttöltött időt.
Hagyott bennem egy lenyomatot az, ahogy nem reagálnak le dolgokat inkább - semmint, hogy megbántsanak. Rettegnek ugyanis a konfrontációtól. És ezen nem csak hogy nem lehet, hanem nem is szabad változtatni. Ez nem egygenerációs probléma. Sőt...nem is probléma. Így élnek, tanulták, örökölték, mintázódtak. Nem sunyiság, hanem kultúra.
Végighallgattam néhányat a hiedelmeik és történeteik közül.
A gyermekeim tátott szájjal hallgatták.
Annyira más, mint amiben mi élünk, bennevagyunk és mozgat bennünket.
Tele van varázslatokkal, csodákkal, hiedelmekkel és teremtő erővel.

Van úgy, hogy a gyerekek nem is igazán értik, csak hallgatják. Vannak szavak, amiket soha nem hallottak, mert nem magyar hanem székely nyelven vannak. Csak ámúlnak és bámúlnak. De, minden bizonnyal gazdagonak általa.
Csak az enyémmel, a miénkkel - a realitás talaján, őszintén, nyersen és kiméletlenül élnék le az életüket mint én.
Így azonban kapnak egy mentséget a túlélésre.
Egy mentőmellényt.
A székely ember hozzáállása, viselkedése és sunnyogásnak vagy csavaritosságnak nevezett viselkedése által kedvez önmagának.
Míg én és a magam fajta - egész életemben önmagamat hajszolom. Vagy másként - önmagam első számú ellensége leszek.
Számomra nincs kibúvó.
Míg ők - ha már nem megy - a varázslatok mögött keresnek menedéket.
Hát nem érdekes???

Bízom benne - hogy a gyermekeim gazdagonak ezáltal a legjobban.
Meglesz bennük az a kíméletlen önkritika is amit én kötöttem bele - és az a csavarosság, amit székely mivoltuk horgolt bele - életük egyedi és csodálatos hálójába.

Van a terra siculorum kellős közepén egy csodálatos falu. Sok van ugyan, de ez a legkülönlegesebb a legkülönlegesebbek között. Gazdag, rendezett, hagyományőrző, népes, törtető, versenyéképes, jövőorinetált és tiszta - fajtiszta... Cigányokból hozzávetőlegesen három család van - de azok is nyilvántartva, kontroll alatt, megszervezve, beidomítva és megszékelyítve - román családból talán kettő van. Egyik a rendőr, aki elmagyarosodott - másik a csobán, aki kínjában inkább lement bariba. Azóta ha kommunikálni akar aszongya béééééééé...

Ahogy közeledsz a fent említett falu fele - mindenhol széhely rovásírás fogad. Semmi sincs románul vagy magyarul, minden székelyül van. Azaz, ha nem ismered a neylvet - halott vagy. Mert az emberek sem magyarul beszélnek, hanem székelyül. A pap - emlegeti bőszen, hogy ő görje - de már halovány jele sincs nyelvezetében a görje lenyomatnak. Ő maga is székely nyelvjárást beszél. Amit vagy értesz vagy nem.

És akkor - messziről látható - sőt, nem csak szabad szemmel, hanem netes alkalmazások térképrendszerén át is, a falu közepén két hatalmas ezüstfenyő.
A fenyő és a székely ember analógiája közismert. Egyik sem hajlik. Egyik sem enged a magáéból. Van és kész. Akinek meg nem tetszik, elmehet...

A két fa anyósomék udvarát díszíti.
Hatalmasak. Akkorák mint a Pandurban a hétemeletesek. Alsó ágaik olyan terebélyesek mint a kis töpörödött szobáink a szabadságot nem ismerő városban.
Aposomat például ha elcsalogatod a szűk kis városi otthonodba - eljön nagy immel-ámmal, de nem szeret maradni. Egyszer kényszerből bevalotta, hogy nem kap levegőt. Mit mondhatnék? Megértem...

De térjünk csak vissza a két fához, mert ebbe van elásva az egész székelység megértésének minden kulcsa.
A fákat akkor ültették anyosomék, amikor a házat építették. Azaz közel negyven éve.
Ahogy már említettem akkorára nőttek, hogy magasságuk eléri egy városi hétemeletes mérteit.
Csodálatos.
Senki sem hagyja nézetlenül.

Három évvel ezelőtt aposomék elhatározták, hogy kivágatják a fákat.
Ennek csupán annyi az előzménye, hogy mint minden székely asszony, anyósom is retteg a vihartól.
Mint közismert - a székely falvakban közkedvelt építési anyag volt és maradt a fa. A vihar egyenlő lehet a földönfutással, a tragédiával, a vesztességgel és szenvedéssel, a pusztító tűzzel - ha villám csap a házba. Innen  a félelem. Ami ugyan nem megalapozatlan, de már már irreális és beteges.
Ennek érdekében a falu rengeteg intézkedést hozott.
Van jól felszerelt tűzoltóság, tűzoltó autó, jól kiképzett tűzoltók és gyerekek, önkéntesek akiket abban a szellemben nevelnek fel - hogy hogyan kell felvenni a harcot a tűzzel szemben.
De ez a félelmet nem enyhíti.
Ezzel szemben enyhíti a szenteltvíz.
Tavasszal anyósom barkát szenteltet - Virágvasárnap.
A csokor barkát, vagy ahogyan ők nevezik pimpót  - hazaviszi és gondosan elteszi. De nem messzire - csak annyira, hogy elő tudja kapni ha jön a vihar.
A házban mindig van egy vedernyi friss szenteltvíz.
Ha kitör tehát a vihar - anyósóm, mint sok más székely asszony bemenekül az asztal biztonságos lapja alá. Ott imádkozik hozzávetőlegesen húsz percet.
Ahogy erősödnek a villámok és hangosabb lesz a drögés előmerészkedik és elveszi a csokor barkát. Azt szenteltvízbe mártja és szaladgálni kezd körbe a házban. Imádkozik és priccol.

Itt jut eszembe két sztori. 
Egyik a pimpóról, másik a priccolásról.
A pimpó kapcsán - volt egy aranyos, szerény jezsuita pap. Hozzánk jött barkátszentelni, de nem volt szokva a románsággal. Akkoriban sok román is járt a katolikus templomba, mert nem volt a városban román nyelvű romai katolikus szertartás és templom.
Amikor eljött a pillanat, hogy mindenki odahelyezze az oltár elé a pimpókat - odasétált méltóságteljesen az oltárhoz és kijelentette - aducsecj vő rog műcele (azt akarta mondani, hogy hozzák kérem a picusaikat - és a macska szót használta helyette - román nyelvben). A nagy szentség pillanatát közös derű váltotta fel. Hónapokig nevettünk rajta.
Második sztori - a pricc. Kisgyermekes családhoz elment a popa házat szentelni. A román popa nem szarozik, veszi a vedret márt és priccol. A három éves gyerek csodálkozva bámulja ahogy a pap összevizezi a házat. Rászol: auzi mő, nu sztropi..., semmi - a popa folytatja - a gyermek megint mondja, ismét semmi. Harmadszorra odamegy és rászol, ha még egyet priccolsz a vedret rádöntöm! Na ezen is vinnyogtunk egy darabig.

És akkor a fára visszatérve - anyosomék kitalálták, hogy kivágják a fákat.
De azt nem lehet.
Csak akkoriban ők ezt még nem tudták.
A fa nem vágódik ki, a fa marad.
Inkább szentelik a vizet - hozzák a pimpót - apósom röhög, a férjem ha jön a vihar hazatelefonál - hogy az anyját ne érje felkészületlenül - de a fa marad.
Mert a székely ember ilyen.
Jöhet vihar, jöhet tűz, jühet Istenyila - ő marad...

A telefon nagyon élesen és kitartóan csengett fel - valósággal kettéhasítva a csendet. Az idős asszony ijedten keresgélte elakadt lélegzetével együtt elkalódott apró telefonkészülékét. Késve vette fel - arra már a hívó megszakította a vonalat.
Vissza szeretett volna telefonálni, de nem értett hozzá.
A fia több ízben is megmutatta - de mindig ugyanaz maradt meg benne - a felvevő és letevő gomb használatának ismerete.

- Nem baj...- gondolta, ha fontos, majd úgyis megkeresnek.
De valami nem hagyta nyugodni. Minduntalan eszébe jutott, hogy valaki nagyon fontos kereshette.
Varrogatott és emlékezett.
Nem hemzsegett hosszútávú memóriája a szép emlékektől, de azért voltak azok is bőséggel.
Például amikor a gyerekek...
Meg amikor megkapták...
Meg az, amikor végre megvették...
És az amikor eljött...
Na de az is, amikor végleg elment...

Fiait harmincöt éves korától nevelte egyedül.
A férje durva korán távozott az élők sorából. Csak úgy. Mert ilyen volt Feri. Szeleburdi. Ahogy betoppant, úgy is ment el. Búcsú nélkül. Ő meg ittmaradt a két kiskorú gyerekkel. Győzködték, hogy ismerkedjen, bemutattak neki agglegényeket - de egyik sem kellett. Meg a gyerekek sem fogadtak volna el senkit. Jó volt így nekik, hármasban. Az évek repültek - egyszer csak megöregedett. Látástól vakulásig dolgoznia kellett - ott volt a háztartás, a nevelési gondok, az iskoláztatás. Volt is neki ideje másra. Gondolta - ha jönnie kell, majd jönni fog, nem erőlteti. Aztán meg nem jött.
Vagyis egyszer majdnem igen. Egy brassói üzletember. Szintén özvegy. Egy kiszálláson ismerkedtek meg, Poianan. Szép hétvége volt. Aztán még három. De amikor a férfi azt akarta, hogy mindent itthagyjon és vegye a gyerekeket és költözzön hozzá - abba nem ment bele.
Ez egy magyar város...
Itt ő otthon van.
A gyerekek magyarul tanulnak, magyar barátaik vannak, győkereik, amiket soha senki nem vehet el. Meg a család... Az apja ha tudta volna, hogy ez a férfi román - talán be sem engedi a házába.
Az apjának ugyanis mindennél fontosabb volt a magyarsága.
És erre büszke is volt. Minduntalan hangoztatta a székely győkereit - az őshazát, Trianont, miközben neki egyre kevésbé lett fontos az egész.
A harca a túlélés érdekében folyt.

És akkor hét óra magasában ismét megszólalt a telefonja.
A fia volt.
- Anya, letartóztattak!... Ne kérdezz semmit, csak hallgass meg. Holnap reggel tíz órára gyere be és hozd magaddal Lázár bácsit az ügyvédet. Ő majd elmond mindent. A száma a határidőnaplómban van, az utolsó oldalon. Jól vagyok, ne aggódj miattam. Kérlek ne sírj, ezt most nem kell - csak tedd azt amire kértelek.
-....
Hosszú, súlyos percek teltek el. Az asszony görcsösen kapaszkodott a készülékbe. Érezte ha elengedi, elesik. Amikor végre magához tért - fia szobájába rohant. Mindent úgy talált, ahogy azt gyermeke hátrahagyta. A szám az oldal közepén állt.
Idegesen tárcsázott. Harmadikra sikerült a jó számot tárcsáznia.
Az ügyvéd szűkszavú volt, de precíz és pontos. Mindent elmondott. Hogy a fia szervezte az időjárás elleni tüntetést március 27-én este. Amin több székely és magyar vett részt mint ahány elégedetlen román. Majd a hideggel és havazásokkal szembeni harag és düh - egymás elleni támadássá fajúlt.
A tüntetést a rendőrök és a policok verték le.
A fiát egy székely pánttal a fején - üvőltve szállították el. Miközben azt skandálta - Itthon vagyok, itthon vagyok...

Az asszony a tárgyaláson feszengve kerülte mindenki tekintét.
Nem a fiának, hanem neki kellene a vádlottak padjában ülnie - gondolta.
A tárgyalás publikus volt. Az esemény be is vonzott néhány tejfeles szájú firkászt, fiatal és öreg róka ügyvédett valamint megszámlalhatatlanúl sok egyetemistát.
Az asszonyt, mint tanút hallgatták ki.
A szokásos kérdések hangzottak el. Hogy tudott-e a merényletről. Ha igen, mennyit, mit és miért nem jelentette?
Ekkor szót kért a bírótól és a következőket mondta:
- székely vagyok.
apám székely, anyám székely - én magam Vásárhelyen születtem. Magyarként nőttem fel, éltem és létezem. Bennünket mindig arra neveltek és tanítottak - hogy vigyázzunk arra ami a miénk. És akkor megtudtuk, hogy Erdély is a miénk.
A románok, akikkel együtt játszottam, tanultam, majd dolgoztam - szintén így nőttek fel. Románként, intve, hogy vigyázzanak arra, ami az övéké.
Ezért nem láttuk értelmét soha a harcoknak.
Volt kivel szemben megvívjuk a harcainkat - soha nem kellett egymás torkának esnünk. Mi soha nem voltunk egymás számára ellenségek hosszabb ideig - mint a mi népünk és az ő népük nemzeti ünnepének napja. Azaz 365 napból - kettőt. De azokat a sérelmeket is napnyugtával sikeresen letettük.
Hogy mi vezetett ide - én nem tudom.
De hogy nem a fiam a hibás a biztos.
Valami bennünk kellett legyen - jó mélyen, elfojtva, gyávasággal felvértezve - ami a gyermekeinkben erőre kapott és vért követel.
Ha ítélkeznek annak nem lesz megoldó, feloldó és gyógyító ereje.
Mi lenne ha törvénybe hoznánk - hogy mától minden egyes magyar gyereknek kötelező módon legyen egy igazi jó román barátja és fordítva. Annak lenne viselkedést és mentalitást megváltoztató ereje. A haragnak, gyűlöletnek és ítéleteknek nem.
Valamit ugyanis mi nem tettünk jól.
És ezt nekünk kell helyrehoznunk.

A törvényt megszavazták 2o14 március 15-én 2oo szavazattal és 199 ellenszavazattal. Meg is jelent a Monitoruloficsiálban decembre 1-én a gyakori kormányváltások miatt magyarázva késését.
Aznap éjjel, december 2-a első óráiban - pontban 12.23kor bemondták a nemzeti televizióban, hogy másnap mindenki kötelező módon román barátot választ magának. A románok meg magyart. Akinek több lesz - jutalomban részesül.

Ennek a történetnek lassan már 12 éve.
Azóta többen meg is gazdagodtak ebből. Van aki egész udvartartással bír a más nemzetiségüek táborából.
Hogy jó-e? nem tudom.
Erre majd az unókák fognak tudni választ adni.

Mélységes felháborodás van bennem.
Többször írtam szomszéd kategóriában ilyen-olyan humoreszkeket - de eljött a pillanat, amikor már az én humorérzékem is felmondta a szolgálatot.
Tényleg vannak emberek akik menthetetlenek.
Nem gondolom, hogy örökre, de ideig-óráig minden bizonnyal.

Vannak emberek, akik utálják a gyerekeket. Nem kicsit - tehát nem idegesítés szintjén - hanem borzasztóan. Annyira, hogy képesek lennének megsemmisíteni őket. Számukra a gyerekek egyenlőek a zajforrással, a destruktivitással, a neveletlenséggel, a reménytelen jövővel és az ők szomorú de valós múltjával.

Nos ilyen az én szomszédom is. Utálja a gyerekeket. Ő akármikor hangoskodhat akárhol - mert az nem zaj, hanem az ő baritonjának a visszhangzó zenéje - ellenben ha a gyerekpisszenést, mocorgást, szisszenést vagy szusszanást hall - azonnali hatállyal meg kell szüntesse, vagy ha nem ő hal bele sikertelenségébe.

Régebben úgy voltam ezzel - hogy na... akkor így állunk... és hátat fordítottam úgy neki mint a kis önmaga körül forgolódó problémahalmazának.
De amióta eldöntötte, hogy a gyerekeimet csinálja ki - enyhén szólva is kezdett szmélyessé válni a dolog.

Én egy olyan apa mellett nőttem fel - akinek ha bántani merték a gyerekeit - ölt. Ha most ő lenne ebben a helyzetben - felmenne, felfutna, felrohanna és a pasast porrá zúzná. Ez a minta van bennem is. Ezért igyekszem nem felmenni. Vannak dolgok amik visszafordíthatatlanok... És ha erre már rájöttem, nem is vagyok gyerek... Küldöm az uram. Aki maga a kiegyensúlyozott diplomácia megtestesítője. De majdnem egy éve neki is minden hadjárata kudarcba fullad, mint szegény Napoleonnak Waterloo-nál

A történetnek 2 oldala van.
A pasié az, hogy nekem soha nem volt időm őt meghallgatni. Illendően köszöntem, de nem álltam meg soha. Tehát, nagyképű vagyok és neveletlen. És a tavaly, amikor áztattak - nem mentem le vele a pincébe, hogy meg tudja mutatni a főcsapot, ahol hasonló esetekben le kell zárni a vizet. Ha ő nem lett volna - a víz felvesz.
Erre a revansaim:
- gyűlölködést és pletykát elvből nem hallgatok.
- a kiskorú gyerekeimet nem fogom még tíz percre sem bezárni és magukra hagyni. nekem elsődleges feladatom a gyermekeim épségének megőrzése, minden áron.

A pasas - még mondhatná, hogy zajosak vagyunk, oly annyira, hogy felvételi előtt álló gyereke - képtelen koncentráltan tanulni. (na ezt se kommentálnám - elvből...)
Ebben csak egyetlen hiba van: mégpedig az, hogy minden egyes zajforrást a gyermekeimnek tulajdonítanak. Márpedig nem tőlük származik.
Igen zajongani szoktunk - de szervezetten.
Például én mindenkit elküldök az anyja picsájába - ez maximum 4 perc rohammal együtt, all inclusive. Utána órákig csend - mindenki végzi a dolgát és vége a haragnak is.
Vagy összeverekednek. Ez saccperkábé egy perc, amíg bemegyek és sarokba állítom mindkettőjüket.
Vagy a fiam eljátsza, hogy szörnyeteg - ez olyan hozzávetőlegesen két és fél perc - mert rászólunk és néma szörnyeteggé vedlik át.

Bennem van az, hogy emberség...
Nem értek egyet - de na... legyen meg az ő kecskéjük is, ne csak az én káposztám.
De amikor odakerültem - hogy lesi az ablakból, hogy mikor jövök haza (másként nem lenne honnan tudja, mert 2 emelettel fennebb lakik!!!), és ahogy levesszük a cipőinket és megszólalunk, elkezdi ütni a csöveket, majd amikor visszamorzézom neki - veszi a furót és elkezd a csövek mellett fúrni, hogy ijesszen rá a gyermekeimre. Abban van nem kis balszerencséje - hogy a csemetéim kurva szuperül akkomodálódnak. Már táncolnak is a fúró ütemes hangjára. Mit nem adnék, ha csak egyszer láthatná...

De bennem forr a düh.
Ott tartok, hogy egy ütésből képes lennék mindent megvallani neki - ami az elmúlt időben bántotta halovány lelkivilágomat.
Gondolkodom a feljelentésén. Ugyanis szerencsétlennek annyi de annyi vaj van a fején - hogy ki sem látszik. Most már vagy ismeri a törvényeket, vagy hülye - nem tudom, de igazán játszva lehet találni 3 olyan dolgot is kapásból, ami adhatna neki más elfoglaltságot, mint az én és családom ellenőrzése.

Továbbá - hajthatatlan minden diplomáciai intézkedésre. Ugyanis egy olyan vén faszról van szó - akinek csak az ő verziója a helyes - mindenki más ellenség.
Ha ellenség kell - ám legyen.

Mert most őszintén - mi a teendő ilyen esetben???

Erről már többször írtam - de szinte maximálisan biztos vagyok benne, hogy soha nem elégszer és semmi esély arra, hogy az emberöltő akármikorjában egyszer csak elveszítse aktualitását.

A kérdés az lenne, hogy milyen viszonyban is állok én a dícsérettel?
Amikor engem veregetnek vállon és amikor nekem kell vállon veregetnem a családtagjaimat, kollegáimat, barátaimat vagy miért ne - a főnökömet?

Globális fájdalom a visszajelzés hiánya.
Amióta a fucking feedback korában élünk - hogy már nem visszajelzünk, hanem csak így lazán feedbackelünk, visszacsatolunk - az egész degradálódott a simlisség szintjére.

Régebben - még f.e.(azaz feedback előtt) az emberek miután egy munkát jól végeztek el - vállon lettek veregetve, ki lettek állítva a kollegák vagy iskolatársak elé és meg lett nekiek mondva, hogy ember, eztet jól csináltátok. És akkor a f.e. - homo antefeedbackus tisztában volt vele, hogy melyek azok a viselkedései, amelyek jutalmat vonnak maguk után és melyek azok, amiket kerülnie kell, a büntetés elkerülése és kiküszöbölése érdekében.

Például - egy szigorú, törvénytisztelő iskola diákja voltam. Ahova - mert akkoriban ez volt a trend, érkeztek külföldről a csomagok. Néhány katasztrófálisan kíváncsi fiatal, végzős osztályok hallgatói - az éj sötét leple alatt bemásztak a tornaterembe, ami szarásig tele volt hajigálva mindenfélével. Nem lopni akartak. Csak szétnézni, körülszaglászni és esetleg egy-két ugysem nyilvántartott apróságot magukkal vinni. Diákcsíny - ami majd annak függvényében válik bűnözésé, hogy hogyan bírálódik el.
Jutalomban részesül, büntetést von maga után vagy eltünik a felejtés homályában.
És a kapus elfogta őket.
Az igazgatói szobában megkapták a kötelező fejmosást, majd összehívták az egész iskolát. Rendkívűli, reggel tíz órai gyülekező volt ez. Azt sem tudtuk mi van. És a hatalmas kör (careu)közepére állították, a fejükre olvasták a büneiket, majd a kezükbe adták a papírjaikat - ami ugyebár azt jelentette, hogy kereshettek iskolát maguknak. De mielőtt elbocsátották volna őket, mindenki kézenfogva imádkozott értük!!!
Nem tudom, hogy a srácokban mi maradt.
De bennem ez az ima örökké élni fog.
Teljes lelkemmel kívántam, hogy megtalálják a helyüket...

Szóval kellenek a kokrétumok.
Például, hogy kerüljük a következőket:
- soha ne ítéljük el az egész embert, csak a tettet
- minden tettnek, tevékenységnek és cselekedetnek - vannak pozitív és negatív komponensei. Olyan nincs, hogy valamit csak rosszul csináljon valaki. Éppen ezért KRUCIÁLIS kiemelni a jót külön és a helyteleneket, amik tulajdonképpen kudarcba vitték a tervet - szintén külön. Hogy tudja az-az ember hányadán áll.
- ha valami jól működött SOHA NE LEGYEN TERMÉSZETES - ki kell emelni úgy családi körben, mint munkahelyen, és gyakran, nagyon gyarkan dícsérni. Mert a fizetéseknek manapság már nincs ösztönző erejük. Így a dícséreteknek annál inkább hangsúlyozódik ez a funkciója.
- és a gyermeknevelés - olyan fontos ebben a dícséret. Látom a kölykeimen. Csillog a szemük. Boldogok, feldobodnak, szárnyakat kapnak. Ezzel szembe, ha legorombítom őket - irányt vesztenek. Fogalmuk sincs hogy mi van. És halmozni kezdik a hülyeséget.
- vagy a házasság - ez a kedvencem. SEMMI NEM SZABAD TERMÉSZETES LEGYEN - mindent ki kell emelni, meg kell dícsérni - mert mindannyiunkban ott él az éhes, a kiéheztetett gyerek, aki dícséretre vágyik, elismerésre, mert anélkül irányvesztett és tetszhalott.
Nehéz?
Biztos.
Szokás kérdése?
Igen.
Lehet rajta változtatni?
kell!
Hogyan?
Mondjuk mától.
Miként?
Valahogy így:
köszönöm hogy...., hálás vagyok hogy..., ha te tudnád mennyit jelent, hogy...., nélküled ez nem sikerült volna...., ügyes voltál mert...., és folytathatnám. De ezt nem nekem kell, hanem neked. Mindannyiunknak!

Az emberi kapcsolatok a lehető legbonyolúltabb hálózatok az egész Földkerekségen. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is az okozója ennek a rengeteg félreértésnek. Ha tőlem függene - de természetesen a legkisebb mértékben sem függ - egy dolgot tennék: valamennyi időre betekintést engednék nyerni az egymás fejébe és lelkébe.

Közhellyé degradálódott, de igaz - hogy valóban azok bántják a legtöbbet egymást, akik a legjobban szeretik is egymást. Ezen finomítanék. ...Hogy akik együtt élnek... Mert nem tudom, hogy mi a helyzet a szeretettel. Ugyanis van az a tézis, mely szerint csak akkor vagyok képes a szeretetre, ha magamat is képes vagyok szeretni.
És most akkor őszintén: magamat képes vagyok-e szeretni?
És ha mégis igen, helyes-e ez a szeretetem önmagam iránt?

Itt van például ez az arckönyv.
Úgy képzelem el, mint egy forgalmas úton lévő buszmegállót.
Ahol időről időre várnod kell a közszállítási alkalmatosságot - és miközben az adott eszközre várakozol, amelynek segítségével eljuthatsz A pontból B pontba - jönnek mennek az autók és a járókellők. Ismerősök és ismeretlenek. Tele a tarsolyukban mindenféle információval. Vannak közöttük helyesek és helytelenek, pontosak és pontatlanok, relevánsak és kevésbé relevánsak, szemetek és valódi kincsek. De midenekelőtt az van ugye, hogy megimsereheted a másik - önmagáról alkotott képét. Mert az nem ő, hanem egy kép önmagáról. Időről időre módosul - jó vagy rossz irányba - és el-eléri, hogy felfigyelj rá.

És akkor itt lép az önszeretet és önmagadról alkotott kép kérdése színtérre.
Hogy mik nincsenek...
El-elsajnálkozom azok felett is, akik napról napra új és új fényképpel próbálnak szemfényvesztést elérni, hatni - gondolom elsősorban önmagukra. Olyan ez mint a zsibbasztó hatása. Intenzív de rövid ideig tart. Felteszem a kacsaszájú kisképemet - bodorított hajjal és akkor jönnek a lájkok. Ha tíz lájk jön - akkor egy napig jól vagok, de ha csak nyolc, azaz kettővel kevesebb mint a tegnap, amikor a bodorított hajamat egy pirosmasnis kiscsatt fogta hátra - akkor bajban vagyok. Hiszen úgy érzem valamit nem csináltam elégjól...
Gyakran gondolkodom az egymás bántásán.
Az annyit látok meg benned-ben mint amennyi belém szorúlt-on.
A szűrőimen - a szemüvegeken, amivel a világot és egymást szemléljük.

Itt volt nekem például a hétvége. Egy olyan tanúlsággal - ami úgy pofán ütött, hogy kiestem a csizmámból.
Rendszerint le vagyok szidódva amiatt, hogy képtelen vagyok segítséget elfogadni. Én gyakran adok, sőt állandóan adok, de elfogadni nem tudok.
Igaz.
De soha nem tudtam meg miért.
És akkor a hétvégén kiderül egy konfliktusból, egy ősrégi kis játszmából - hogy amiatt, mert ha segítséget kértem az rendszerint abba fulladt, hogy a körülöttem élők a saját kudarcuknak fogták fel és élték meg a segélykiáltásomat. Amit aztán megszoktam magamba zárni. Mottóm is - a mindentmegoldokbazdmeg... amióta az eszemet tudom.

Szóval - érdekesek az emberi kapcsolatok.
És jó lenne egy szűrők nélküli időszak arra, hogy a teljes gráciánkban láthassuk egymást. A gyengeségeinkkel és erősségeinkkel, a jó és rossz tulajdonságainkkal, a félelmeinkkel és vágyainkkal az álmainkkal és gondolatainkkal.
Kivitelezhetetlen globálisan, de családilag talán még megvalósítható.
Hogy ha konfliktus vagy problémahelyzet üti fel  fejét - ne a szűrőm legyen az első, amibe belebotlom és belegabalyodom, hanem az amit valójában TE mondani akarsz nekem.
Ha fáj valami és változtatnál rajta - hát a fájdalmad, ha zavar valami és módosítani szeretnél rajta - a zavaró tényező, az ősszeférhetetlenség - és így tovább.
Gyakrabban feltételezzük egymásról a rosszat mint a jót, mert eleve egy rossz világban élünk.
Pedig nem az inteciókkal szokott baj lenni - hanem a kivitelezéssel. És mennyire más hír az - ha nem kell például a szekrényt visszaszállítani, mert nem a darab hibás, hanem csak azzal van baj, hogy rosszul próbáltuk egymásba illeszteni a részeket.
Van ennek a nagyböjti időnek is bőven tanúlsága, csak legyen elég bátorságunk beleszőni azt a mindennapjainkba.

Közeledik a szivem szerinti legszebb, legnagyobb és legmélyebb mondanivalóval bíró ünnepe, a Húsvét. Amíg nem kezdtem el kutakodni a misztréiumok iránt - számomra is csak ennyi volt, mint sok más ember számára - sátoros ünnep és kegyetlen hétfő, amikor akarva-akaratlan bent kellett ülni a házban és várni kellett az öntözőket.

Pénteken - a vallásórásokkal szóba került természetszerűleg virágvasárnap illetve Nagypéntek és Húsvét. Benne van a gyermekekben ez a felső réteg - amit az imént írtam le. A sonka, tojás, nyuszi, locsolás. Hogy ez alatt mi van - nos elő kell csalogatni. Ahhoz, hogy előjöjjön - át kell éljék a virágvasárnapi örömet és tisztelgést az előtt a csodálatos Megváltó előtt, akit kis időre rá, ugyanazok az emberek elítélnek, megkínoznak majd keresztrefeszítenek és megölnek. A kicsiknél igyekszem óvatosabbnak lenni. A nagyoknál már nem fogtam vissza magam. Főként azért sem - mert kikérdezésre automatikusan hadarták a Hiszekegyet. Mondom, magyarázom, élem - gyerekek - Nagypéntek, keresztrefeszítés, Krisztus meghal. Ártatlanúl, szeretetből, értünk - úgy, hogy közben ereje és hatalma lenne mindent és mindenkit szétmorzsolni. De szenved, mert győzeledelmeskedni akar a bűneink felett. És a meghalnál - ösztönszerűen rácsapok az asztalra. A mély, feszűlt csendben akkorát csattan a tenyerem az asztalon, hogy a gyerekek felszisszennek. Talán életükben először jutnak közel a misztériumhoz...

Ma belenéztünk a Passióba. Én bögök. Én mindig bögök - ha a csigát eltapossa véletlenül egy figyelmetlen járókellő, akkor is, mert szerintem a csigát is várja valaki haza... Szóval az én bögésem reakció - az nem is releváns. De a gyerekeké annál inkább. Feszűlten figyelnek. Talán nem is lélegzenek. Balázs még a kicsi fejét is elfordítja, hogy jobban lássa Krisztus szemeit, tekintetét.
Látniuk kell, érezniük kell, mert ez a legfontosabb tanítás az életben. Minden más ennek alá van rendelve.
Ne csak locsolás legyen az ünnep. Mert ma már az is elmaradóban van.

Amikor én gyermek majd fiatal voltam ez töltött ki mindent.
Tömegesen jöttek a srácok. Bandák érkeztek - egymás utániságban - legkevesebb ötön, de volt amikor egyszerre tizenöt, húsz fiatal is betódult a szobába.
Minimum hetven tojást festettünk minden esztendőben és volt, hogy délután újakat kellett festeni. Tizenegykor meg lekapcsoltuk a villanyokat és elcsendesültünk, hogy éjjeli egy fele abbamaradjon a járkálás és végre le tudjunk pihenni egy kimerítő nap után. Másnap rendszerint az iskolában folytatódott.

Vagy a testvéreim. Emlékszem, hogy listákat írtak.
Már március elején elkezdték, hogy ki ne felejtsenek senkit.
Majd a nevek felsorolása után jött a negyedelés. Ki hol lakik - aszerint is felosztották. Délelőtt a távoliakat, majd délután hazafele közeledve, míg az esti órára a szeretők, potenciális szeretők kerültek.
Hol vannak már azok az ünnepek???
Hol van mára már az ünnepi kedvünk? Ejsze a nyuszi vitte el, mert kedve senkinek nem maradt erre.

Balázzsal ma verseket olvastunk a locsoló könyvecskénkből.
Azért ajánlott ilyen korán elkezdeni, mert Balázsnak minden vers elnyeri a tetszését.
Ahány hely, annyiféle verset mondok... - dönti el meggondolatlanúl.
Szóval lesz mit gyurjunk vaze a héten - de péntek a Passióé. Majd reményeim szerint az egész kicsi életük - mert ez, mindennél fontosabb. Mindennél!

A házasság és a hatékony gyermeknevelés mint összeegyezhetetlen fogalmak azóta vannak jelen az emberi lét történelmében, amióta létezik házasság és nevelés.
Az egy gyermek nem gyermek könnyít ezeknek a dolgoknak eleve létező túlsúlyán - de a több gyermek jelenléte a család életében eleve kivitelezhetetlenné teszi az amúgy is kivitelezhetetlen feladatot.

Mert itt van az apa és anya.
A házasság egy nagyon nehéz műfaj - amit megpróbálnak működőképessé tenni. Két különböző környezet, ezer különféle nevelési elve találkozik két ember frissen kötött szövetségében. Amíg meg nem születik az egy gyerek vagy több gyerek - úgy ahogy működik, de amikor már döntéseket kell meghozni - és mindketten többféleképpen vélekednek adott kérdéskörökről, felüti a fejét a politikából is ismert érdekösszeférhetetlenség.

Az anya engedékenyebb mint olyan.
De ha az apa startból elfolyik és hajlamos az anyára hagyni a döntések meghozatalát - az anya lesz az, akinek át kell vennie a keménykéz vagy vasököl szerepét.

Gyermekkori emlékeim vannak érdekes képek élnek elevenen bennem olyan látott mintákról, ahol a gyereknek egyszer meg kellett puhítania az anyját, majd az apját - hogy végül aztán ne engedjék sehova.
Vagy, hogy hiába győzte meg az anyját, végül az apja - több órai könyörgés után úgy döntött, hogy nem megy sehova.
Ennél már csak az kellemtlenebb, amikor az utolsó percben mondták azt, hogy elmehetsz - amikor tárgytalanná vált a késésnek köszönhetően az elmenés.

Én pedagógus is vagyok.
Mégsem a tanúlt módszerek azok, amik eszembe jutnak először otthon, hanem a kutya-gazda analógia.
A kutyáknak is az a legjobb, ha egy gazdijuk van. Mert ha kettő van, a kutyusnak fogalma sincs, hogy végülis kinek kell szótfogadnia, engedelmeskednie, a lábánál mennie.
Sokszor vétózzák meg a gyermekeim illetve azok a gyermekek akikkel foglalkozom - a törvények szükségességét. Minek kellenek törvények??? - kérdezik. Ilyenkor példát szoktam adni az esetleges otthon kitörő anarchiára, természetesen, sarkítva. Ezt nagyon szeretik. Nagy nevetés közepette látják be, hogy mégiscsak kellenek a törvények. Ennél az anarchiaelkerülési funkciónál mégiscsak a biztonság a fontosabb. Ugyanis az a gyerek, aki idejében megtanulja, hogy korlátok között szabad térrel rendelkezik, boldogabb, kiegyensúlyozottabb és kreatívabb, mint az, aki csak a szabad mozgásteret és tövénytelenséget ismeri meg - ahol szorongások és félelmek gátolják meg fejlődésben lévő kreativitását.

Öt év után most jutottunk el ahhoz a fejlődési ciklushoz, hogy a gyerekek összeszoktak, kiegyensúlyozottan játszanak, jól és biztonságosan játszanak, nem verekszenek össze és sikeresen elsajátították azt is - hogy a közös játéknak szabályai vannak, aminek szerves része az a tény, hogy a játékok közösek és úgy az én ötleteim, mint a tieid elfogadhatóak és kivitelezhetőek.

Ennek fényében arra a felismerésre jutottam - mint amit akkor hoztam meg sikeresen, amikor először átaludtam évek hosszú sora után az első éjszakámat.
A nevelés türelemjáték.
Szintek és fokozatok vannak - amit előbb utóbb elértek - de ezekre várni kell. Siettetni semmiképpen nem lehet.

Itt van az át nem aludt éjszakák kérdése.
Azért annyira nehéz, mert a legelső akadályok egyike.
És nincsenek rá előírt, működőképes megoldási módok. Stratégiák. Vagy te, vagy vagytok ti, van a gyerek és van a probléma. A többi az mese.

Egy ehhez hasonló következő lépcsőfok a játék. A szülő egyszer csak vágyni kezd arra, hogy a gyerek egyedül is hatékonyan eljátszon. Anélkül, hogy mésfélpercenként igényelné a társaságát. Az érdekes ebben az, hogy amikor már nem fogja igényelni, az fog fájni. De ez már egy másik lépcsőfok.
És akkor valamikor - mert ahány gyerek, annyiféle fejlődési tempó - a gyerek megtanul egyedül játszani. Ha tesvér születik - azt kell egy újabb ciklusban elsajtátítnai, hogy közösen tanuljanak meg játszani.
És a szülő közben megtanul spontánnak lenni.
Mert rájön, hogy nincsenek tövények.
Azokat ő maga kell létrehozza - saját és gyermekei érdekében.
És akkor lesznek működőképesek ezek a tövények - ha sikeresen saját szolgálatukba tudják állítani. Bármikor rugalmasan és merészen alakítgatva rajtuk - és bármikor, ha már nem érvényes, elvetve és újakat hozva létre helyettük.

Így hát ha abban a fázisban vagy, amikor a hétvége - érdekösszeférhetetlenségek miatt - egyenlővé válik a konfliktusok hemzsegő színterével - fel a fejjel, hiszen csak egy átmenet. Egy feladat, amit meg kell és meg is lehet oldani. Első időkben - rendszerint anyai beavatkozással - majd ahogy telik az idő és a gyermekek megszokják és elsajátítják a tövényt, amely működőképes és konfliktuskerülést biztosít - az anya elkezdhet gondolkodni az újonnan felszabadúlt, ideje hatékony beosztásáról.

Talán egyetlen működő és elfogadható tanács ebben - hogy a régiekhez hasonlóan - ha valami nem működik, vagy elromlik, nem eldobni kell, hanem megjavítására törekedni.
Hiszen minden megjavítható. Nem véletlenül hajígálódtunk egymás mellé - és ha már így van - a működtetéshez is bennünk vannak a kulcsok, csak elő kell egymásból szeretgetnünk.

És akkor itt van az a kislány, aki ekkora port kavart a trikolorral. Nem nagy ügy, ugyebár, de ahhoz, hogy felfogjuk ennek a tettnek a súlyát a molekuláinkba kell legyen, a kollektív tudatallattinkban kell tomboljon az évszázadokra visszavezethető - közösen elbaltázott, fájdalmakkal, szenvedésekkel és soha helyre nem hozott baklövésekkel teli múlt.
Nem mondtam, hogy az övéké, mert nem.
Nem vallom, hogy a miénk, mert ez sem.
Azt állítottam, hogy közös - mert sorozatos interakciók során alakúlt ki.
Félreléptek és félreléptünk. Aztán, hogy akarva-akaratlan - szándékosan, véletlen - vezetve vagy manipulálva - az nem lényeges. Megtettük és megtették. És csak ez számít utólag.

Amikor én középiskolás taknyász voltam - rengeteget írtam. Suliújságot is vezettünk. Imádtunk fontoskodni. Egyik nagymagyar tanár az iskolából felfigyelt a cikkeimre és félrehívott az egyik szüneten. Arra kért, hogy írjak a román-magyar diákkapcsolatokról - iskolánkon belül, valamint a román igazgatónk csak román diákoknak kedvező sorozat intézkedéseiről, ami nem maradhat szó nélkül.
Adott egy ficujkát amin a kulcsszavak voltak - amiknek minden áron benne kell lenniük a cikkben.
Igazi írói kihívás.
Nem mondhattam nemet.
Pláné 17 évesen nem.

A cikket megírtam, leadtam a tanárnak, ahogy kérte és boldogan éltem addig, amíg be nem hívattak az igazgatói irodába.
A tágas teremben 6 tanár áll, plusz az igazgató és az oszim.
Három magyar - egyik ezek közül a nagymagyar - három román, akikből kettő tanított - egyet csak látásból tegeztem.
Lehordtak mindennek, hogy szégyent hoztam az iskolára.
Nem értettem semmit.
Megmutatták a cikket a Népújságban - amihez nem adtam az engedélyemet. Hiszen arról volt szó, hogy a cikket a suliújságnak írom.
Hamar átfutottam a cikk tartalmát.
Egyetlen mondat sem volt az enyém...
Tele volt gyűlölettel, elfojtott haraggal és dühvel, vádakkal és rágalmakkal.
Mondtak még minden félét - aztán azt is, hogy kidobnak és kiküldtek az ajtó elé, hogy ott várakozzam a döntésük eredményére.
Olyan tíz perc múlva kijött az oszi utánam és behívott.
Mondta - hogy megszületett a döntés.
Utólag derűlt ki a banketten, hogy EGYIKE A ROMÁN TANÁROKNAK - tehát nem az a tanár, aki felkért!!!!! és aki helyettem írta meg és az én nevem alatt robbantotta ki a cirkuszt - fogta egyedül a pártomat, mondván, hogy egy 17 éves gyerek nem így ír... Egyszerű logika...

Ami a román, trikolort viselő leánkát illeti - ugyanezt feltételezem róla is.
Valaki a fejébe baszta a zászlót, aztán most issza a levét - trikolorban - az egész ország.

A sunyi tanár meg, egy hét után a cirkusszal - megkeresett és elmondta, hogy köszöni, hogy nem köptem be, mert őt kirugták volna és hát családja van...
Azóta is ha az utcán szembe jön velem - átmegyek az út másik felére. Pedig nem is román, ugyebár...

A leánka - vajon kit fog elkerülni - még tíz, húsz év múlva is?

Van az a mingyákikaparomaszemedet mondás - hogy kicsi gyermek, kicsi baj - nagy gyermek nagy baj... Azért generál ilyen mérhetetlen agressziót az emberben - nemtől, kortól, bőrszíntől, vallási és politikai hovatartozástól valamint szexuális beállítottságtól függetlenül, mert ezzel rendszerint olyankor szembesítenek, amikor a gyermeked olyan pár hónapos - túlvagy a jajjszületettegygyermekem eufórikus rózsaszínben játszó időszakán és körülbelül ennyi ideje nem alszol rendesen.

Itt voltak például az én csemetéim. A terhesség alatt nem lehetett pihenni, mert eleve egy hasonalvó ember vagyok. Az ágyba nem lehetett egy lyukat furni bűntetlen - gondoltam, hát kivárom a 9 hónapot, hogy aludjak én is egy rendeset. Hát erre nem tíz hónapra születtek? Utána - a szülészeten alhattam volna - de szegény szobatárs gyereke annyit sírt, hogy azt elmondani nem lehet. Egy egész hattyuk taványi könnyet összesírt életének első napjaiban. Az enyém, mind a bunda. Csak szopni kelt fel. Ezt azosmódulag be is pótolta, ahogy hazaértünk. Onnan aztán igyekezett behozni az elmaradását - felzárkózott és elhagyta körökkel a mezőnyt, hiszen nappal soha nem, de éjjel állnadóan rázendített. Nem vagyok a gyereerősítsükmegatüdejét működési elv híve, tehát sétálgattam velük hosszú éjjeleken át.

Ezt a második gyerekkel már oda fejlesztettük, hogy állva tudtam ringatni ütemesen, miközbe aludtam és ülő pozícióba fél lábbal ringatva is ha már nagyon fáradt voltam. Volt olyan napom, hogy a másfél liter kávém tartott ébren. Ha mentem valahova vittem magammal, mert ahogy tisztult ki a szervezetemből a koffein, koppantak le a szemeim.

S akkor jött a mindent tudó szomszédnéni és csak úgy mellesleg, mosolyogva, elmenőben hátrahagyta a kicsi gyermek kicsi baj, nagy gyermek nagy baj filozófikus tanúlságát.
Ez egy olyan mondat, ami nálam mindig ki tudja verni a biztosítékot.
Csakhogy...nőnek a gyerekek.
És ha hiszed, ha nem, a gondok is.
Bajban vagyok.
Mert a félelmem is ezzel egyenes arányban nő.

Anna egy ízig vérig nő. Olyan felmenőkkel - ahol a nők imádtak játszadozni, nőnek lenni, profitálni ebből. Én vagyok a hetedik generáció, ahol zavar ütötte fel a fejét és nem prezentálom ezt a génünkben kódolt viselkedésbeli jellemzőt. De a lányom megint igen. Még mesél, ugye, mert hét éves. Hogy anya így, meg úgy - meg szerelmes vagyok, meg szájon puszilt... És azon gondolkodom, hogy mi lesz akkor ha már nem fog mesélni. Ha már egyedül, vagy egy tapasztalatlan barátnő segítségével akarja megoldani a problémáit, gondjait, konfliktusait?
Annyi rossz döntésbe megyünk bele életünk során és olyan jó lenne ha hozzám merne fordulni tanácsért. Így hát minden nap egy ajándék, ami úgy kezdődik el, hogy képzeld anya...

Vagy itt a fiam. Mintha a lelkemből lenne egy rész. Mi van ha egyszer csak azt mondja - te anya...én meleg vagyok... És akkor harcolni kell majd a családdal, a meg nem értettséggel, az előítéletekkel, a világgal és önmagammal.
Vagy mi van, ha rossz úton kezd el lépkedni. És én tudni fogom, hogy a legrosszabb amit tehtek az, hogy erőszakkal meg akarom menteni.
Szóval még egyszer - a szomszédnéni helyett - kicsigyermekkicsibaj,nagygyermeknagybaj...
Nem hiába tanácsolja az Isten - elég minden napnak a maga baja...de jó az, ha az ember néhány dolgot előre bekalkulál, ha már végeszakad a ringatási idillnek és a gyereksírás miatt végig nem aludt éjszakák minden egyes apró örömének.

Volt nekem egy csodálatos tanárom. Magyar nyelv és irodalmat tanított. Igazi élő zseni volt. Már csak azért múlt időben, mert már nem szereplője az életemnek ebben az iskolahiányos jelenben. Abban, amelyben mai napig siratom azokat a csodás napokat, amikor reggeltől délutánig ingyen lehetett tanulni, gondtalan - és csak annyi volt a feladatunk, hogy mérhetően többet mutassunk fel, mint előző nap.
És ez a férfi egyszer azt mondta nekem - Évám, a közvélemény a személyiség rövidzárlata - és ami téged illet, azt szeretem benned a legjobban, hogy a biztosítékaid rendben vannak...

A gyermeknevelés számomra azért kihívás többek között - mert vannak olyan dolgok az életben, amikről mindenáron és a lehető legkorábban tudomást kell szerezni, annak érdekében, hogy a világ élhető hely legyen. Márpedig a nyelvezet, mint rendelkezésre álló eszköz, korlátozott. A tapasztalathiány és az ebből fakadó meg nem értésnek köszönhetően.
Itt van a belső szabadság kérdése.
Hakuna Matata...
És itt van az is, hogy korpa közi keveredsz, megesznek a disznók.
Ha ezt neked mondom, a felnőttnek, azonnal megértesz engem.
Ha a gyereknek mondok ilyesmiket - legjobb esetben is annyi történik, hogy nem ért meg és ráadásként még el is könyvel olyan embernek, aki csupa csacsiságokról regél. Élő példa a Kisherceg. Vagy látom én felnőttként, hogy az nem egy kalap, hanem egy óriáskigyó, aki éppen megevett egy elefántot, vagy nincs mit tárgyalni velem.

A lányom nem egy szabad ember. Legalábbis a tegnapig semmi jelét nem mutatta annak, hogy vágyna a belső szabadságra. Kötődött mereven a közvéleményhez és ahhoz, amit más gondol. Ezer és ezer példával jöttem, magyaráztam, mindhiába.
Tavaly történt éppen, konfliktusba keveredett egy vele egykorú gyerekkel - aki ocsmányul csőbe húzta, majd letagadta az egészet és úgy állította be, mintha őt bántották volna meg. Figyelj rám - ha ez a gyerek nem szándékosan teszi, én Istenemre mondom hajlamos vagyok azonnal eltekinteni az egésztől. De ha már akarat van benne, gonoszság és igazi, zsigerből jövő bántási és megsemmisítési szándék - megcsömörlöm. Hazavittem Annát és magyaráztam. Olyan vehemens magyarázatot hozott ki belőlem az egész, hogy mutogatás közben eltörött a mutatóujjam. Időváltozáskor ma is fáj - főként a meleg frontra érzékeny.
Anna nem értett meg igazán. Annyit látott az egészből, hogy az anyja kiakadt és ideges. Megkereste a kompromisszumot - és békét kötött velem is a gyerekkel is.
Ok. Nem forszíroztam tovább. Nem jött el még az ideje. Napnál is világosabb volt. Csak attól rettegtem, hogy soha nem fog eljönni az ideje. Egyik legnagyobb félelmem - hogy azt hiszik majd úgy kell élni, ahogy a trend diktálja. Fogyasztani, tetszeni, megfelelni és beolvadni.

Azóta eltelt egy szélcsendes negyed év - és a lányom mélyen magában felnevelte az akkor elvetett magot és szárba szökkentette. A tegnap ismételten szembetaláltuk magunkat ugyanazzal a gyerekkel, hasonló szituációval. És amikor a gyerek ismételten csőbe akarta rángatni az én csupa szívlélek gyermekemet - az ránézett a nagy barna szemeivel és ennyit mondott - ne haragudj, már nem megy...velem nem...
És a felszabadulás és láncok elvesztésének öröme által nekifogott - talán életében először önfeledten játszani. Sorsdöntő pillanat volt. Nem szóltam sokat. Megdícsértem - kifejeztem az örömömet és a köszönetemet, azzal békén hagytam.
Kis idő múlva kérdezi, hogy társulhat-e a szóban forgó gyerekhez, hiszen az nem tudta elfogadni, hogy ilyen csúfos verességet szenvedett. Mondtam a lányomnak, természetesen, mehet. Tudtam, hogy utoljára meg akar győződni arról, hogy tényleg jól cselekedett-e. Nem telt bele tíz perc sem - magától visszajött és beolvadt a nagy Hakuna Matataba.

Megtanult elvonatkoztatni, jelenben élni, függetlenedni, a belső szabadság édes ízét megcsócsálni, magasról leszarni és mosolyogva továbblépni.
Na - ezekért a feledhetetlen percekért éri meg igazán szülőnek és pedagógusnak lenni.
Ugyanis a világ a tegnap délután kapott egy csodálatos, szabad és felfele törekvő lelket. Aki magától felismerte - mit jelent nem a materiában győkeret verni.

Olvasói aktivitásomnak periódusai vannak. Gyermekkorom óta. Talán mert így tanított meg bátyám olvasni...nem tudom.
Első emlékeim a könyvekkel való találkozásomról édesapámhoz kötődnek. Mindkét szülőm nagyon szeretett és mai napig szeret olvasni. De anyum - gyermekkorom alatt ugyebár anyai szerepének fénykorát élte, ami azzal volt egyenlő, hogy nem igazán találtam soha rá egy fotelben, kedvenc könyvéből csemegézve. Gyakoribb volt anya a tűzhely mellett, vagy anya a porszívóval, vagy anya mosás közben - képével való találkozásom.

Apum ő ha otthon volt, vagy szabadeurópázott, vagy petőfirádióbudapestezett - ami egyenesen arányos volt azzal, hogy bármit mondani véltünk, egy hatalmas sssssssssstttttttttt-be torkollott, vagy olvasott. Érdekesen tartotta a könyvet. Két ujjával fogta le középen a lapokat, maradék három ujja a könyvet támaszotta. Az első amit ki sikerült betűzni - P...A...SS...U...T...H volt. Sokszor kértem, hogy olvasson hangosan. Hiába magyarázta, hogy nem nekem való, nem engedtem a magaméból. Aztán olvasott. Persze, hogy semmit nem értettem, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, ahogyan a hasán el lehetett nyúlni békapózban és hallgatni a hangját.

Anyu esténként ki tudja honnan becsempészett Nők Lapját olvasott. Ilyenek voltak benne Honti Hanna cáfol... ezen jó sokat lehetett gondolkozni. Ki a franc az a Hontihanna és mi a szar az, hogy cáfol???

A testvérem valami tíz évesen adta az első igazi könyvet a kezembe. Eddig mesékkel traktáltak. Azt mondta - Cseszmir (így szólít máig) - itt az idő, hogy ne szarozz tovább. Hanem olvass. Azóta sem tudtam abbahagyni. Az első regényeim indiánkönyvek voltak - aztán minden ami otthon megvolt, aztán elmentem a könyvtárba. Mindenhova volt belépőm - de úgy, hogy elég gyakran be is léptem.

Utána, ahogy mondtam, korszakok következtek. Például nekirugaszkodtam Tolsztojnak - akkor addig nem hagytam abba, amíg az összes Tolsztojt ki nem olvastam. Aztán így tovább íróról, íróra, költőről, költőre. Most sem változtam. Ha blogot nyitok ki - mert odacsalogat egy felkapott írás, addig maradok, amíg legalább húsz magömlést át nem böngészek. Ha az illető nem olyan termékeny fajta, mint én - akkor mindent. Addig meg sem állok. Mert egészében látni akarom - jó és rossz napjain, termékeny és kevésbé áldásos időszakaiban.

Tavaly kora ősztől - tél végéig újraolvastam minden Müller Pétert. Hallani akartam felnőtt fejjel, anyaként - ahogy a magja a lelkembe hullik. Megérte. Szerettem. Áldásos időszak volt ez az életemben.
Most ismét a szakkönyvek kötik le a figyelmemet. Különösen szeretem az őszinte, tapasztalt és emberszagú elméletalkotókat. Nem sok van belőlük, de magyar szinten kimagaslóan jól képviseltetjük magunkat ebben is. Közben tegnap olvasom a - Családi Boldogság-Családi Pokol? Az együttélés művészete című könyvben, hogy mennyire fontos a gyermek éltében a szülők közötti kapcsolat. És hogy tulajdonképpen - a gyerek ezzel a lenyomattal jön világra - amit aztán egész életén át magával visz - tudatalatti vagy tudatos hatásként. Közismert tény - de most másként szól hozzám.
És elszomorodom.
Végiggondolom a terhességet megelőző életünket, az egyéni kis terheinket - aztán a közös terheket - és realizálom, hogy Úristen, mi lehet ezekben a gyerekekben....

Kis idő múlva megnyugszom.
A mi időnkben sem volt jobb. Csak most jobban figyelünk.
Szegény anyu gyakran mondogatja - azért a sok hülye gyerek, mert felfigyeltek rájuk. Régebben is ennyi volt, csak a munka-háztartás-barátok-nevelés közepette nem volt időnk ezekkel ennyit foglalkozni. Ma nem engedheted ki magukra a gyerekeket. Ti amikor fele ekkorák voltatok - a háromkerekű biciklire kötöttünk egy üveget. Ha az üveg zakatolt, a környéken voltatok, ment a bicaj, nem volt baj. Ha a zaj megszűnt - azonnal kifutottam, hogy megnézzem mi van, majd vissza a konyhába.
Anyum van annyira okos, hogy rendszerint agyonlője az igazságot.

Itt volt például a jajjistenemlevanragadvaagyermekpucájánabőr periódusunk. Az orvosnő kijelentette, hogy vágni kell és feltépni és minden. Nyilván érdeklődtem. A két testvérem meséli - bazdmeg Cseszmir - mi annak idején a kádban feltéptük. Vérzett és meggyógyult. Onnan aztán nem volt gond. Anyum kontrázik, mint a cigány cimbalmos, hogy neki eszébe sem jutott senki farkán a bőr - örült, hogy lyuk volt a seggén...

Nem mentünk orvoshoz - mert hallottam, hogy azon fiúk 99%-nak, akiken végrehajtották ezt az embertelen műveletet, visszaragadt a bőr.
Kerestem egy köztes megoldást. A fiamat levetköztettem jóval fürdés előtt és hagytam, hadd csodálja magát. Nyilván előbb-utóbb rettenetesen kíváncsi lett, hogy mit takar a bőr a pucáján. És rángatni kezdte. Nem jött. Felküldött egy gumikigyót - felszakította vele - ez napokig fájt. Aztán tépászni kezdte. Múltkor újságolja - anyu, te tudtad, hogy nekem lila a pucám?
Mondom azt nem - de hogy mennyire örülök, hogy te már tudod - elmondani nem tudom...

Szóval - curiknye a paraszti logikához. Lehet, hogy kevésbé mereven, kevésbé feszesen és tudatosan - fel-fel oldódnak a dolgok a maguk természetéből adódóan is. Nem szükséges az állandó para...

Amióta anya lettem, intenzívebben élem meg a felgyorsulás általános jelenségét is.
A lányom még csak hét éves - de máris rengeteg a félreértés közöttünk. Az az érzésem, hogy ő olyan kis fogyasztónak - külsőségek mesternőjének született - akinek például a vitában is csak egy célja van, hogy ő jöjjön ki győztesen, míg én, engem az ösztöneimen kívűl igazán csak egy dolog vezérel - a transzcendencia.

Mikor gyermekek voltunk volt egy kegyetlen játékunk.
A három testvér közül valamelyik, amelyik nyilván a legközelebb volt anyumhoz, elkiáltotta aki a legjobban szereti anyut, az öleli mag hamarabb...A legtöbb esetben oda sem fértem. És azokban a percekben mélyen hittem, hogy valóban én szeretem a legkevésbé...

Egy másik, hogy megkérdeztük melyikünket szeret a legjobban...- na ez is egy agyament marhaság.
Az olyan felnőttekkel például - (volt egy ilyen nagynénim) - meg is szüntettem a kapcsolatot, akik azt a kérdést tették fel - hogy kit szeretsz jobban? Apádat vagy anyádat?
Az ilyen felnőtteket szépofoznám!

És akkor a két gyermekem.
A testvérféltékenység elő-elő csalogatja belőlük, hogy bezzeg...
Annyira különbözőek - mentalitásban, lelki beállítottságban, hozzáállásban, attitűdben, szeretet-adás és kapás igényben, temperamentumban és abban, hogy ellentétes neműek.
És korszakok vannak.
Van úgy, hogy a lányom megszelidűl és akkor vissza kell fogadni mint a tékozló fiút. És van úgy is, hogy a fiam bevadul és el kell engedni, hogy kitombolja magát. Aztán visszatér.

Múltkor mondom Balázsnak: drágám, köszönöm szépen, hogy vagy nekem. Annyi örömöt okozol, hogy az megfogalmazhatatlan. Mire ő: ne nekem köszönd, hanem Istennek. Ő teremtett. Hagyd csak...majd én megköszönöm: felnéz az égre és kijelenti: Istenem, köszönöm, hogy teremtettél...

Itt vannak ezek a lotyó tévéműsorok.
Játszunk, festünk, vágunk, rajzolunk, bábozunk, autózunk, babázunk - de egyszer csak bekapcsolódik, mintegy magától a tévékészülék. És akkor nem engedem nézni ezt, meg azt, meg amazt sem. És jön - óóóó te anya, csak mi nem nézhetjük...

Itt van például az új show - éjjelnappalbudapest. Nem blamázsnak szánom, de Istenem bocsásd meg, még beszélni sem tudnak. Megy a semmi időtlen időkig. A gyerek bámúl és olyasmit tanul meg, vesz át, amit én nem szeretnék.
Vagy a mindentmegoldóműsorok - családititok, gyanúárnyékában...stb - nem hagyom. Nem neki való. Még akkor sem, ha az osztálytársak látták és mindenki a Barátokköztről beszél. Leszarom.

Például március 15.-én szó volt Hunorról és Magyarról, Isten kardjáról, eredetünkről. Nem baj, hogy csak az én gyermekeim ismerték? Sőt - továbbmesélték.
Nem vagyok trendi, bevallom. De ami sok az sok. Nem hagyhatom a gyermekeimet sablonos, szürke, standard, konformista fogyasztókká vedleni - mert a világba már csak ennyi fér.

Minden erőmmel harcolni szeretnék azért - hogy ha még maradt ebben a qurva világban egy talpalattnyi fű - hát azon álljunk meg. Aztán ha majd felnőttként kilépnének onnan - azt nem lesz jogom megakadályozni. De legalább nyugodt lehetek, hogy bármikor visszatérhetnek oda ahol a valódi érték van. A forráshoz...

Huszonévesen, amikor egy másik hajkoronámat megtagadó korszakomat éltem - a letűnt idők felkeléseit idéző attitűdöm nem fulladt ki ebben. Átragadt sikerrel a viselkedésemre - amit valószínűleg a meg nem értetteség idézett elő - illetve a ruházatomra, ami emellett nem ragadhatott le a szokványos alá.

És akkor egyik esős, borongós délután bementünk egy sarki üzletbe vásárolni. Ketten voltunk egy olyan helyen, ahol gyakran fordulnak meg roma testvérek, tolvajok, piti bűnözök és egyéb, társadalom által meg nem értett szerzetek.

így be én magam is, szélesre tárva az ajtót.
bent állt egy rendőr, éppen vásárolt és osztotta az eszet a tágra nyílt szemekkel csodáló kiszolgáló számára.
amikor meglátott - élesen figyelni kezdett. egyáltalán nem vette le rólam a szemét. végignézte, ahogy válogatunk, majd a pulthoz vonulunk és fizetni szándékszunk.

ekkor csapott le rám.
hogy ők már régen keresnek - de most aztán megvagyok, innen egy tapodtat sem menekülök.
mégis mit képzelek - levágattam a hajamat is, hogy jobban el tudjak rejtőzködni a hozzáértő szemek elől - de ő, tapasztalt rendőr, biztos nem fog bedőlni ennek.
először a csodálkozást hozta ki belőlem.
van az a bárgyú: hőőőő???
aztán a felháborodást - amikor egy törött hajszál választ el attól, hogy tettlegességig fajult.
végül a játékot. aminek már nem lehetett parancsolni.

ebben az időben voltam harmadéves pszichológus hallgató.
volt akkoriban egy tanárunk, aki rengeteget mesélt kriminálpszichológiáról - mert szenvedélye volt.
többek között a kihallgatások menetéről és technikáiról is.
itt volt az ideális idő a hallottak kipróbálására.
nem volt forgatókönyvem, de vesztenivalóm se túlzottan.
letettem mindent a kezemből és meggátolhatatlan felháborodással és sértődöttséggel mélyen a pasas szemében néztem.
ettől a nézéstől, mintha hírtelen alacsonyabb lett volna nálam. az erőviszonyok azonnal elbillentek.
mondom neki - ide figyelj te senkiházi alkoholista. ismerlek én téged, pontosan tudom ki és mi vagy. velem aztán rossz lóra tettél. mert te nem tudod hogy én ki vagyok...
te azt hiszed, hogy csak úgy megengedheted magadnak a pozicióddal való visszaélést?
na állj csak meg...
- végig tegeztem. és sejtettem a kivagyokén státust, miközben azt sem tudtam mélyen, hogy akkor most kinek is játszom a szerepét. de ő ezt nem érezhette.
félelem és rettegés volt a szemében.
folytattam: most az egyszer nem csinálok ebből balhét - de ha még egyszer előfordul, vagy hallok valami olyant, ami erre utalna - elintézem.
azzal a tátott szája kíséretében - kifizettem amit választottunk és kivonultunk méltóságteljesen az üzletből.
hetekig kacagtunk ezen a marhaságon.

egyszerűen hihetetlen volt, hogy mit meg nem ér egy fellépés.
hogy a pasival mi lett - nem tudom.
minden esetre mit meg nem adnék, hogy hallhassam - hogyan emlékezik vissza ő a történtekre.
mégis mitől ijedt meg?
ki lehetett egy taknyász kis szerencsételn számára - hogy ekkora félelmet volt képes benne generálni?

amikor éppen nőiességem és énképem formálódott - egy számomra elég fontos, úgynevezett refenciaférfi azt mondta - hogy a szép hajad és a formás feneked tesz különlegessé. emiatt figyelnek fel rád az emberek. ekkor határoztam el, hogy ennél azért egy kicsit több szeretnék lenni. valahogy nem tudtam és tudok azonosulni a szép haj és aranyos idomok adta lehetőségekkel.
huszonévesként - talán elsők között a régióban - két évig hordtam 3 miliméteresen a frizurámat. praktikus volt, forradalmias, és minden üzenet benne volt amit a világ fele akartam közvetíteni.
mondanom sem kell, hogy akkoriban hány ember nem értett egyet velem - akik közül sokan megállítottak és elmondták ezt, sokaknak azonban csak a lehetőség maradt, hogy mindezt mögöttem konstatálják.

a fiam kereken öt hónapja menekül az ollótól.
több gyenge kísérlettel próbáltam magam alá gyűrni hajvágás céljából, de sikertelenül.
rettenetesen dús haja csapzottnak és rendezetlennek hat, ha elalussza.
tegnap ezer pontos ötletem támadt.
mondom - drágám - ha engeded, hogy megnyirjalak, kapsz valami nagyon különleges ajándékot.
nem,nem - mondja - az ajándékot vállalja, a hajvágást azt nem.
ho, ho - nem úgy van ez...
akkor sem...
és innen az ötlet.
mondom egy hajvágás egy hatalmas doboz fagyival ér fel.
mekkorával?
mondom és mutatom.
rendben.
az uram el fagyi után én neki a műveletnek.
szegénykémnek a türelme véges. egy ilyen procedúra eltart fél órát is. hiszen ha kézzel nyirom szépen el kell dolgozzam, ha meg géppel - azt minduntalan takarítani kell, hiszen a dús tincsei eldugasszák a gépet.

ma mondja, hogy édesanyám - nekem milyen jól esett, hogy ti nekem köszönhetően ehettetek fagyit és hogy ezt nekem megköszöntétek...
ezzel meg engem siratott meg.
egy érző léleknek nem lehet ellenállni.

és akkor a csattanó.
mire felkelnek én várom őket kopaszon.
bum...
Anna kiakad, hogy neki is pont ilyen kell.
Balázs meg őszintén elmondja, hogy reméli, hogy majd visszanő...
Anya, most éppen olyan vagy mint egy fiú...

érdekesek a hajjal kapcsolatos hitek és tévhitek. Balázst vallási szempontok mozgatták a hajnövelés irányába - ismeri Sámson történetét - remélte, hogy majd az ő hajában is erő lakózik és ha Krisztus hosszú hajú volt - ugyan kérlek - ez a minimum, hogy ő is az lehessen. utólag mondja, hogy eltakarta a fülét. zavarta - de a füle is zavarja.
szóval a másokhoz való hasonlítgatás már mag korunkból bennünk van.
mert itt a kutya sem mondta neki soha - hogy a füle nem kicsi.
különbenis gyerekkorban a fül mérete relatív. mert a fej hozzánőhet. nekem gyermekkoromban egyszer a fogam nőtt meg, utána nőtt hozzá a fejem. emlékszem, hogy még imádkoztam is azért, hogy gyorsabban nőjön a fejem.

és akkor a haj - mint a nőiesség szimbóluma..
édesanyám első reakciója az volt - hogy jajj fiam - egy újabb kopasz korszakod???
aztán meg - és a tekintélyed???
mondom milyen tekintélyem?
hát, most már szakember vagy, csak úgy akárhogy nem nézhetsz ki...

most akkor a felvarrt hajú prostinak még mindig nagyobb tekintélye van a társadalom szemében mint egy nonkonformista fehérnépnek - aki egyszer csak gy dönt, hogy megérett az egészre és kész.
ítélkezünk és ítéltetünk...
joggal és anélkül...
Lokodi Emőke volt a legaranyosabb: mi a Jóistennek bünteted magad???...- kérdezte.

ha már nem lesz ennyire hideg és bátran lehet vele flangálni - lesznek ennél cifrábbak is.
az emberek nem fogják vissza magukat ha a másik eltaposásáról van szó. szeretettel vagy anélkül - addig sem őket forgatják. ilyen ez...

vannak dolgok az életben amire meg kell érni.
állomások.
ilyen például egy-egy rövid vagy hosszabb távon az életedet, sőt azáltal a hozzád közelállok életét is befolyásoló döntés.
fel kell rá készülni.
mert ha nem veszed komolyan a felkészülést, ha nem akkor teszed meg a lépést és csak akkor ha már felkészültél rá, bizony kegyetlen következményekkel is járhat.
erre mondja a székely, hogy beletörhet a bicskád.
és a bicskatöréssel sem lenne gond. mert abban is rengeteg a tanúlság - csak hát mégiscsak jobb a kecskemegakáposzta mentén haladva, ha mindenki jól jár, mintha mindenki más jól jár - kivétel téged... mert van így. vagy van úgy is, hogy csak így van.

a dolgok nem véletlenül történnek velünk.
aki már kicsit is átélt egy ezt meg azt, teljesen elfogadhatónak tartja ezt az állítást.
vannak álmok, amikre egy egész életen át gyúrsz és nem akarnak beteljesedni.
ott vannak melletted a közvetlen közeledbe emberek, akik élik a te álmodat - nekik az a hétköznap, a rutin - tudod, hogy meg sem érdemlik, meg sem becsülik - míg te bezzeg, mit meg nem adnál érte - és egyszerűen nem kapod meg.
nem véletlen...

ha nagyon egyszerűen próbálnám megközelíteni - azt is mondhatnám - mert még nem vagy kész rá.
és akkor amikor megkapod végre - már nem az igazi.
így van ez már a valósággal.
amíg bent élem meg, a magam valóságaként sokkal szebb színekben pompázik, sokkal gazdagabban terem gyümölcsöket - mint amikor a valóságban kapom meg és ráébredek, a termés bizony a szárazságnak köszönhetően - kukacos...

így vagyok én valahogy most a saját életemmel.
egyszer csak beértem a célegyenesbe.
amikor diákként arra gondoltam, hogy mit várok el magamtól tíz év múlva - valami ilyesmi lebegett megfoghatatlanúl lelki szemeim előtt.
nem gyúrtam érte különösebb módon - csak hagytam, hogy a dolgok történjenek.
végeztem a dolgomat és nem gondoltam vele.
egy hónappal ezelőtt mondom magamnak - hogy megvan, él bennem. igaz haloványabb, de még mindig álom.
és akkor egyszer csak mondja az élet - hogy mit szólok, ha mondjuk mától ez lesz a valóságom?
és tudod mi van?
lehet, hogy nem vagyok normális - de már nem vágyom rá.
elfogadom, megbecsülöm, megélem - de ugyanakkor sajnálattal közlöm - halkan, szerényen, nem sértő módon - hogy időközben annyira jutottam, hogy éppen ennek ellenkezője tenne boldoggá.

és ez nem az állandó elégedetlenségből fakad - hogyhátilyenazemberezvaneztkellszeretni - hanem a fejlődésnek köszönhető.
hogy állomások vannak.
és ciklikusság.
és éppen amikor azt hiszem, hogy valami nekem hű be nagyon jó lenne - a következő körben ráébredek - hogy basszus - nem volt igazam.
és így van ez munkával, pozícióval, státussal, szerelemmel, valaminek a vállalásával vagy visszautasításával, kalanddal, élethosszig tartó szerelemmel és ha jól éled - őszintén és igazán - akkor az egész ki.....tt élettel.

Az én nem egészen felhőtlen gyermekkorom egy rendkívűl odaadó édesanya mellett telt el, aki rengeteget tanított az életről - mondva és mutatva. Igaz mocsok korán felnőttem, de ez már egy másik probléma.
A pozitivumok mellett - mintegy egyensúlyteremtő funkcióval, ott volt az elfogadhatatlan is. Mivel anya rendkívül tapasztalt, sokat megélt nő volt - ránézett egy adott dologra és megmondta előre, hogy mi lesz annak a vége. Így volt ez, ha új pasit vittem haza - vagy ha emiatt haza se vittem, csak szerelemesen tértem vissza az otthonomba, ha megálmodtam magamnak valamit, ha vágytam valamire - ha nekiláttam valaminek, vagy ha már neki sem volt kedven fogni.

Tudod van az-az érzés - házasságban igen gyakori, vagy olyan barátnővel, baráttal, akivel régen együttélsz - hogy már mondania kell, a tekintetében benne van minden. Szóval anyut is el lehetett hallgattatni, de abban ahogy végigmérte az adott helyzetet, benne volt minden.

Ma a gyermekekkel filmet nézünk.
A téma örökzöld.
Kicsi ártatlan fiatal lány - szerelmes lesz egy gazdag fiatal fiúba.
Közben a lányt, egy kevésbé mutatós, de jólelkű férfi akarja feleségül venni.
A lányban folyik a küzdelem a lelkiismerete és a szíve között - miközben mélyen tudja és ezt velünk a semmit nem értő nézőkkel érezteti is - hogy vesztébe rohan.

Erre megszólal belőlem anyám:
- na...s akkor most felcsináltatja magát és a fiú elmegy, ő meg ott marad a gyerekkel az úton...
Nyilván a megfogalmazás nem volt egészen gyermekbarát - nem is nekik szántam.
Mit jelent anya, amit mondtál?
Elmagyarázom.
Nem telik bele tíz perc - a lányka ott áll terhesen, csomagokkal a kezében, miközben a gazdag férfi meg ki tudja hol...
Anya - honnan tudtad? Láttad, olvastad?
Nem. Mondom - minden történet így indul, csak nem mindegyiknek így van vége. Előbb utóbb vége van, de nem biztos, hogy így...

Áldott egy szerencse - hogy miközben én megfőzöm az ebédet és megnyirom a gyermeket - a történet átfordul egy nem várt happyendbe, mert a lányom már-már közel áll a férfiundor első lépcsőfokához.

Ekkor értem meg igazán - hogy amit legjobban megvetettem anyumban - interiorizáltam. Ma én prezentálom ezt a fajta viselkedésmódot.
Nagyon de nagyon remélem, hogy ezek a felismerések élni fognak bennem örökre, mert ami nekem akkoriban fájdalmat okozott - az a gyermekeimet is bántaná.

Ugyanis senkit sem lehet megtanítani úgy biciklizni - hogy fiam a bicikli egy olyan sporteszköz - amivel akkorát lehet vetni, hogy a taknyod méterekre szökik. Sőt, a fejedet is betörheted...

Szóval a szerelem is egy ilyen műfaj. De ezt a saját bőrükön kell majd megérezzék.
És én ... - nem szabad majd kimondanom: hogy, megmondtam, vagy szinte biztos voltam benne, vagy gondoltam, vagy előre lehetett tudni. Hanem csak ennyit: drágám, nagyon sajnálom...

van Gyökössy Endrének egy házasságról, párkapcsolatról szól értekezése, melyben egy adott ponton határozottan kijelenti, hogy egy jól működő kapcsolat olyan mint az asztal. négy lába van. abban a percben, ahogy valamelyik lába megtörik, az asztal elbillen, vagy akár el is esik.

Nos ezen lábak egyike a szexualitás. Érdekes és elengedhetetlen láb.
Első időkben igen erős talapzattal rendelkezik - sok esetben előfordulhat az is, hogy ez a láb tartja az összes többit. Mert kevés még a pénz - azaz az anyagi láb meg-meginog, nincs meg még a lelki harmónia, a gyermeknevelésben is vannak komoly egyet nem értések - a gyermeknemzési vágy is hozhat nem várt konfliktusokat - ezzel szemben a szexus komoly stabilitással bír. Ez a talaja annak a mondatnak is nem mellesleg - hogy ha semmink sincs, akkor is ott vagyunk egymásnak...
És érdekes számomra maga a tény - hogy ahogy egyik-másik láb megerősödik, úgy gyengül meg az a láb, amely addig olyan szépen tartotta a kapcsolatot.
szintén Gyökössy mondja ki nagyon szépen,hogy

Egy óra hosszat szeretni állati dolog.
Egy évig szeretni emberi dolog.
Egy életen át szeretni angyali dolog.
Egy életen át egyet szeretni isteni dolog.


és ezzel az Istenivel valahogy akarva akaratlan melléfogunk. mert nem elég a törekvés, az akarat - igen sok kegyelem is szükségeltetik ahhoz, hogy valóban a házasság egy élethosszig szóló szövetség legyen elsősorban 2 ember között - majd a szűkebb tágabb családtagok között.
nem is tudom. létezik-e ilyesmi egyáltalán?

ismertem egy ügyes kicsi fehérnépet.
sorsa és története bárkié lehet. ma az övé, holnap az enyém...
és csodálatraméltóan akarta a házasságát éltetni, a férje kedvében járni, a gyerekét jól nevelni. nem másnak, hanem elsősorban önmagának szeretett volna megfelelni.
fiút szült, háztartást vezetett, hazavárta a férjét - aki ebben a nagy jóban - egyre távolabb és távolabb húzodott. és minél inkább távolodott a férj, annál jobban közeledett a feleség, aki nem szerette volna elveszíteni azt, amit egyik legdrágábbnak hitt a Földön. a családi békét.

és egyik alkalommal - amint éppen mosott, a mosógépben egy óvszert talált. nem lehetett a kisfiáé, az övé sem - egy személy maradt, akinek a tulajdonát képezhette. a férj. aki váltig tagadott. aztán - egy fél évnyi huzavonát követően, előkerült a nő is az óvszer végéről. mindenki mindent töredelmesen bevalott. a férj elismerte hogy egy marha volt, elmagyarázta, hogy a férfiaknak a szex nem a szerelemről, hanem teljesen másról szól - ergo, neki ez a kapcsolat nem jelent semmit. bocsásson meg a feleség és éljenek boldogan.

az asszonyka megbocsátott. sőt - nagyvonalúan felejeteni is kezdett.
mígnem egy idő után rájött arra, hogy minden egyes szexuális együttlét után megbetegszik. undor fogja el - szagokat érez, émelyeg és hasmenést kap.
felismerte azt, hogy képtelen így élni. azzal a tudattal, hogy bármikor jöhet bárki, aki beleszólhat életükbe, szerelmükbe, egymásba vetett megelőlegezett bizalmukba.

a törénet nem egy happy end.
mindenkinek párja van - csakhogy egyikük sem találta meg azt amit akkor és ott elveszített. önmagát. talán félt is keresni, nem tudom.
abban azonban biztos vagyok, hogy egy életen át szeretni, azaz az emberfelettit működtetni, nem kis kihívás. nagyon szeretném tudni, hogy valóban mit is gondol az Isten erről.
Ő képes lenne-e egy életen át tartó házasságban küzdeni? és ha igen, hogy csinálná?
mert emberfiát még nem láttam jeleskedni ebben a műfajban.
nem hiába Isteni...

vannak emberek akiket nagyon megváltoztat az anyaság. Van akiket csak a finomít, cizelál. és ismét olyanok is, akiken egyáltalán semmit nem módosít.
nem szeretném mégcsak végiggondolni sem, hogy egyik jobb, másik rosszabb lenne.
egyszerűen azt gondolom róla, hogy van akinek ettől kezdődően hivatása lesz az anyaság.

nem hulye. egészen pontosan tisztában van vele, hogy egy hálátlan, időrabló, közeli távon eredményeket nem mutató, visszajelzésszegény, anyagi nehézségek sorozatába jutattó és meg nem fizetett hivatás, de nem is ezekért teszi. hanem önmagáért az anyaságért. a gyerekekért.
igazi nagy misztérim ez.

mert ahhoz, hogy ezt nap mint nap véghezvigyem, emellett letegyem a voksomat - annyi kell, hogy megtagadjam önmagam. félretegyem az én személyes vágyaimat, álmaimat, aspirációimat, önmegvalósítási szükségleteimet - és az ők érdekükben létezzem elsősorban.
mondja a társadalom, hogy ez nem egészséges.
mert ugye a társadalom dönti el, hogy mi az és mi nem.
alig pár évtizeddel ezelőtt ez a minta számított széles körben elfogadottnak és a női karrier nem annak. míg ma megköveznek ha otthon maradnál - gyerekeket nevelni, családi tűzhely melegét őrizgetni.

ma elvittem magammal Annát órát tartani.
tehettem, hiszen a gyerekek, akikkel pénteki napokon foglalkozom, alig idősebbek a lányomnál.
Anna nagyon izgult. hogy majd sikerül-e beilleszkednie, hogyan fogadják, kik és hányan lesznek, meg ehhez hasonlók. annak ellenére, hogy az információk birtokában volt, saját szemével szerette volna látni azt.
harminc gyerekem van. jobb napokon hoznak egy unókatestvért, barátot, osztálytársat - van hogy begyűlnek 35ön is a befogadásukra alkalmas terembe.
ilyenkor az órám utáni két órában a hangom teljes mértékben használhatatlan.
és akkor a kicsi lányom.
látott már dolgozni, de ebben a felállításban még nem. azaz nem gyerekeket tanítva.
kissé féltékenyen nézte, ahogy a gyerekek a fülembe sugnak, megfognak, odahívnak, mesélnek, megszólítanak. majd amikor ismételtünk - szorongva izgett-mozgott, mintha attól félne, nehogy rá essen a sor. a piros pontnak annyira örült, mintha igaziból kapta volna.
huhh anyuka... ez nagyon jó volt. nem is hittem volna...

És ekkor ébredtem rá, hogy milyen csodás, hogy eljöhetett.
olyan ez, mint amikor egy évtizednyi házasság után - az évforduló napján a slampos férj, kiviszi a slampos feleséget az étterembe.
és megcsinált, belőtt séróval, ízlésesen felöltözve, sminkben és az emberek szemével rátekintve - rájön, hogy mindennek dacára - ő újra beleszeret.

nem kívánom, hogy megértsen bárki is - de én a magam nevében kijelenthetem - hogy mára már tudom miért szólított engem az Isten életre. amióta anya lettem rájöttem.
és mára már az sem zavar különösebben, hogy a társadalom, a mai trend nem egészen fogadja el éltefelfogásomat - és lépten nyomon azt jelzi, hogy a hiba bennem van.

volt hét csodás esztendő - ami alatt minden a gyermekeim köré rendeződött.
a munkám, életem, céljaim, hétköz- és ünnepnapjaim.
szeretném ha mindez addig tarthatna, ameddig szükségük van rám.
én ugyanis nem úgy gondolkodom, hogy korán kellene önállósodniuk, rájönniük, hogy az élet kegyetlen, a szülők foglaltak és a gyerek azt csinál amit akar vagy legjobb esetben - tud...

hiszek a szeretetben. az önfeláldozásban - ha annak konkrét és jól körvonalazott célja van.
a nevelésben.
a lelki életre nevelésben.
de legfőbbképpen abban - hogy számomra a lelki- a valóság...
és a lelki soha nem követel anyagiakat. hanem életet. igazi, megélt, végigszeretett, együtttöltött, egymásnak szentelt életet.

Egy utolsó zárójel jogán

Ezelőtt egy vékony héttel indult el a vita - külön partszakaszokra sodorva az amúgy is megosztott és megtépázott magyarságot. Hogy mit gondolok erről? Azt, hogy az járt a legjobban, aki csendben maradt és a szobája félhomályában jó ráérősen levonta a következményeket.

Én nem voltam okos. Megismerkedtem a nép haragjával. Nem megijesztett, hanem első körben felháborított és bosszantott, majd a magasröptű és építő kritikák egyenesen mulattatak. Így jártam. Valaki cinikusan megjegyezte: mi van? a koma visszaütött? Csak azt nem értettem, hogy a komát mi szél futta a blogomra. Ki kérte, kényszerítette, tette oda, hogy olvasson, majd hogy továbbolvasson? Mert ha nekem valami nem tetszik - egyszerűen nem rabolom vele az időmet. Továbblapozok és olvasok olyant, amiről úgy érzem, hogy épülésemre szolgál.

Tény, hogy öt nappal Március 15 előtt, nem volt értelme - az én olvasatomban egy külön autonómia tüntetésnek. Magyarság egy van, az autonómia közös - és ha odaáig fajulunk, hogy egymást gyalázzuk, igen nagy a baj.

Mert látod, itt vannak a román testvéreink. Na lenne tanulnivalónk tőlük.
Mindig, de aztán minden esetben elhangzik, hogy bezzeg a románok...nekik jól megy a szekér... Jó helyen dolgoznak, jut mindenre, szép ruhára, kirándulásra, ünneplésre, grasszálásra, bejárónőre - míg a magyar szenved és nélkülözik.
Igaz?
Végülis - nézőpontkérdése.
Mert, ha a magyarnak helye kerül valahova - nem igazán igyekszik beszervezni a jó helyre családtagjait, barátait, rokonait. Sőt - ha egy helyen vannak, kimarják egymást. Mert ilyen a magyar nép. Egymás torkának ugrik kéretlenül. Nálunk és közöttünk, bennünk nem értelem él elsősorban, hanem érzelmek. Azok vezérelnek és határozzák meg létünket, történelmünket, múltunkat és jövőnket. És erre építenek azok, akik bennünket ki akarnak használni: az erőnkre és az érzelmeinkre. Manipulálható...

Kilencven kapcsán most is nagyon sok minden elhangzott.
Hogy felülíródott vagy sem, hogy megmutattuk vagy inkább nem...
Ami bántott - az volt, hogy zömében azok értetlenkedtek, gyalázkodtak és ítélkeztek, akik nem itt éltek közöttünk kilencvenben.
A székely nem volt itt kilencvenben.
De sokan közülünk igen.
Hogy bennem, védtelen, védelemre szoruló gyermekként mekkora nyomot hagyott a vér, az agresszió, a megmagyarázhatatlan támadás, az artikulátlan üvőltések, a szüleim és testvéreim elszántan harcoló képe, az elveszettségem, a menekülés, a megalapozott rémehírek, az utána évekig tartó bizalmatlanság, majd gyülölet - én azt elmondani nem tudom!!

Egy biztos - csak az tudta magérteni a tüntetéssel szemben felszólalókat - aki mindezeket átélte.
De sajnos, ők nem szóltak...
Pedig megtehették volna. Mindannyiunk épülésére.

És akkor startoljunk egy közhelyről: a lehető leglehetetlenebb autóvezetők a hivatásos sofőrök, buszsofőrök, mentősofőrök és minden olyan - még a kommunizmus idején a közszállításban alkalmazásban lévő illető, akinek profi-könyvet adtak ki tudja miért a kezébe. Tisztelet a kivétel...

Egyszer - kit tudja már hány éve már annak - tizennyolc évesen felutaztunk Segesvárra, a Segesevári Napok megünneplése céljával. Sok jó előadó, nagy bulik fémjelezték a jeles három napot - így hát ott volt a helyünk.
A város végén kiálltunk stoppolni kettessével. Én és az akkori udvarlóm egy régi fajta mentőautót fogtunk ki. Megállt készséggel, hát örömmel szálltunk fel. Koronka tájékán kezdett világossá válni, hogy a sofőr tajt részeg. Összefüggsételenül beszélt, sokat mondott - mesélés közben hátra fordult és gesztikulált tárt karokkal, teljesen szem elől tévesztve az útat és elengedve a kormányt. Már a Vácmány aljába imádkozni kezdtünk az életünkért.
Volt abban valami megfoghatatlanul morbid, ahogy két fiatal összebújva feküdt a betegszállító autó hordágyán egy hulla részeg sofőrrel a volánnál.
Hogy milyen Isteni kegyelem folytán érkeztünk meg Segesvárra - az számomra ma is megmagyarázhatatlan. De a város határánál miután kibogozta magát az elnyúlt biztonsági őv rabságából, ajtót nyitott nekünk és megölelt, megcsókolt, majd útunkra engedett.
Gyakran jut eszembe felelőtlenségem ha mentőautót látok.

Itt a szomszédunkban is van egy idős úriember.
Buszsofőr volt még a kommunizmus ideje alatt. Emberek milliója bízta rá vakon az életét - miközben ő soha nem tanult meg autót vezetni. Nem tudom, hogy hogyan úszhatták meg. Vannak az életnek ugyanis érdekes összefüggései - amikre nincsenek válaszok. Ahogy mellesleg erre sincs...

Ősz elején, amikor az ember teljes erejével a befőzésekre és eltevésekre koncentrál - sok apró teendő gyűlik össze. Befőttesüveg-készlet felleltározása, összegyűjtése, kimosása - az alapanyagok begyűjtése, feldolgozása, befőzése - bevásárlás, eltevés és elraktározás.
A bácsi annál a fázisnál, hogy bévágom a zsákba a borkányokat - tartott. Az üres befőttes üvegeit a garázsában tartotta egész télen, hogy ne foglalják a talpalattnyi helyet a forgásra sem alkalmas éléskamrában.
Módszeresen kihúzott a jó öreg - az útat haza falura és vissza - önmagától is ismerő Dáciával a garázs elé. Következő lépésben bévágta a borkányokat az előre előkészített zsákokba. Lett két fél zsáknyi zörögtetnivaló. A zsákokat kitette a garázs ajtajába - azzal a szándékkal, hogy onnan viszi fel a lakásba - hajnal óta sürgő-forgó asszonyához.
Itt ... kimaradhatott egy munkafázis.
Mert beült az autóba és tiszta erejéből, olyan sacc öt percnyi fülsiketítő gázolást követően hátratolatott és szétlapította az előre elkészített befőttesüvegeket.

Tudod - amikor egy vérbeli, profi sofőr - aki több évtizeden át szállított tömegeket télben, fagyban, melegben és szélben - úgy húz be a garázsába, hogy az éppen annyira tehetséges fia mint ő fél órán keresztül impegálja - hogy kicsit jobbra, enyhén balra, előre előre előre, vissza, lassan vissza, jobbra, jobbra - és ennek dacára is leszedi a garázsajtót - minden rosszindulatot nélkülözve feltevődik az emberben a jogos kérdés, hogy hmmmmmmmm???

Ma az irodából jövet egy csodálatos szerelmespárt láttam. Annak ellenére, hogy kegyetlen időhiánnyal küszködtem, akaratom ellenére le kellett lassítanom a lépteimet, hogy közelről láthassam, hallhassam és érezhessem ezt a nem hétköznapi csodát.
Annyiszor szóltam pejoratívan a házasságról és párkapcsolatokról - most ezt kívánom ellensúlyozni. Amikor felfedeztem őket és elért az-az érdekes aura, ami körüllebegte őket - az első benyomásom az volt, hogy minden bizonnyal egy új kapcsolatról lehet szó. Nincs az a szerelem, amelyik egy élethosszig tartana ezen a hőfokon. Aztán, ahogy közeledtek egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy évtizedek összehangolt gesztusairól, mimikáiról, mozdulatairól és szokásrendjéről lehet szó. Nem együtt, hanem egymásban jöttek.
Valakiről beszélgettek, akiről mindkettőnek elismerő véleménye lehetett - mert kedélyesen tárgyalták legújabb megvalósításait. Ahogy elhaladtam mellettük - beszippantottam az illatúkat. A boldogság idős és bölcsességet hordozó szaga volt ez. Tisztaság, öröm, harmónia és egyetértés elixírje.
Honnan? Mióta? Hogyan? Mi lehet ezeknek az embereknek a titka?

Annak idején, amikor önkéntesként beteggondozni jártam - látatlanba kaptam egy családot. Előzőleg annyit mondtak el, hogy két idős néni él együtt - az egyik nemlátó, a másik meg ágyhozkötött beteg. Teendőim első körben alapápolási feladatokra korlátozódtak. Mosdattam, körmöt, hajat vágtam, etettem, bevásároltam ha igényelték. Aztán egyre több időt töltöttem velük. Együttléteink hatalmas beszélgetésbe torkoltak és felolvasásokkal bővültek. Néha a nemlátó nénit sétáltatni kellett - főként tavasszal meg nyáron. És ilyenkor arra kért, hogy legyek a lába meg a szeme. Mindent el kellett mondanom. Amit és ahogyan látok, formákat, színeket, érzéseket, benyomásokat és gondolatokat. Nem volt kedves soha - de ilyenkor mindig mosolygott.
A beteg, ágyhozkötött nénivel nagyon szoros kapcsolatunk alakult ki. Mintha elhúnyt Nagymamámat kaptam volna vissza egy utolsó bekezdés erejéig. Angyalom...így szólított. Azt hiszem abban, hogy egy katólikus pap felesége lettem - ez volt a legrettenetesebb rész-döntés. Hogy oda sem mehettem már vissza. Mert nyugdíjas apácák voltak mindketten. Belerokkantak volna, ha tudomást szereznek döntésemről. Vagy mégsem?
Elbúcsúztam, mondtam elköltözöm és eljöttem.
Soha nem csuktam be magam mögött az ajtót.
Gondolatban és álmomban gyakran visszajárok.
Felolvasok, mesélnek, csendet hallgatunk és sétálunk.
Imádkozom értük és magunkért. Innen, emberileg nem tudni, hogy mit miért - de ők már a Teremtő Isten mellől - megszerezték a válaszaikat és tudják, hogy a szeretetem irántuk az örökkévalóságig terjed. Emberi korlátozások nem pusztítják, hanem egyenesen erősíteni fogják.

Érdekes számomra újabban a nyugdíjas lét.
Fiatalként ez valami olyan, amit mi már nem érhetünk meg.
Utópisztikus gondolat, hogy majd ha nyugdíjas leszek végre lesz időm mindenre - de leginkább az életre.
Mert ez a rohanás minden csak élet nem.
Akkor élek ugyanis, ha a szeretteimmel lehetek, ha önmagamra időm jut, ha megállhatok, ha csendet fürkészhetek - ha kirándulhatok és olvasgathatok. És éppen ezekre nem jut ma már idő.

Talán ezt jelentette számomra ma ez a pár...
Hiszen mindenük megvolt, amire vágyom.
Szeretet és Élet.
Vajon kinek a birtokában lehet a rábolintás hatalma? Hogy végre - mindennel dacolva elkezdhessem azt, miért tulajdonképpen itt vagyok: fejlődni, szeretni, lenni, és igen, élni...

Tudod...a gyermeknevelés kicsit olyan, mintha kapnál egy ingyen esélyt, egy második esélyt arra, hogy közvetetten szembenézz az élet nagy traumáival, problémáival, gondjaival - és ezáltal, a sajátoddal is - a születés pillanatától, ameddig a kegyelem tart.

Soha azelőtt olyan emlékdömpingben, mint amióta gyeremekeket nevelek nem volt részem. Amíg csecsemők voltak - bejöttek színek, hangok, érzések, szagok - azaz zömében olyan emlékképek, flashback-ek, amik akkoriban ragadták meg érzékszerveimet. Manapság már egyre összetettebb a dolog. Ha Anna küzd valamivel - a kisiskolás - nem jól elpakolt dolgaimmal szembesülök, ha meg Balázs - akkor az ovis emlékeim törnek rám.

De itt van a párkapcsolat. Ahogy vénülünk egyre kevesebbet esszük egymást - ezek helyét átveszik a kulináris élvezetek. Ha vitatkozunk - az rendszerint szivatás, ha meg veszekedünk az rendszerint egy ordítás - ami kifullad a basszamaztakurvamidenitazemberénekmármáma. De a gyerköcök nem szeretik a hangoskodást. Régebben nem fejezhettük ki büntetés nélkül egymás iránti szeretetetünket. Ha ölelkeztünk - erőszakkal választottak szét. Mára már külön igényük van erre - anya megkérhetlek hogy puszillozzatok egyet... És akkor műsor van, közkívánatra, és eleve sikerre ítélve.

Balázs fiam - hát ő, most van abban az időszakában, hogy felismerte - az élet egy katasztrófálisan hálátlan műfaj. Szembesülnie kellett - a vonzás és taszítás törvényével - a választok és választanak szabályrendszerével, a több vagy, több vagyok problematikájával és a több talentumot szeretnék, hogy érvényesüljek örök vágyával.

Sírva megyünk oviba - ahol a nagyobb barátok - ha olyan ponthoz jutnak el a feladatvégézben, ahol érződik az életkori sajátosságokbeli különbség - ezt nem rejtik véka alá.

Anya...én ilyenkor elmegyek onnan. Hogy ne bántsanak. És akkor máshoz csatlakozom. És azok megkérdik, hogy leszünk örök barátok? És én azt mondom igen. Miközben, hazudok. De ők ezt nem tudják. És olyankor nekem nagyon fáj - itt bent... - mutat a lelkére a kicsi kövér kezével.

Mint anya(tigris) - megóvnám mindentől. De a konfliktusok, a szembesülések, a kompromisszumok és a megoldások kellenek. És ő kell keresztülmenjen ezeken a fájdalmas és számára világrengető tapasztalatokon. Tudom, hogy szenved - és a legrosszabb az, hogy végig kell néznem.

Mondom ma hazafele a Jóistennek - hogy talán életemben először megértettelek. Te azért adtad meg számunkra a gyermeknemzés kegyelmét, hogy közelebb kerüljünk a Te megértésedhez. Itt van ez 2 a kölyök - akiket jobban szeretek mindennél. Általuk tanultam meg önmagamat is elfogadni. És akkor szenvednek, mint a kutya - és nem avatkozhatom bele. Mert tanulniuk kell belőle. Fel kell készülniük az életre, általa.
Csak annyit tehetek meg, hogy állandóan jelen vagyok és vigasztalok, esetleg segítek kibogozni, de nem tanácsolok. Az én megoldásaim - csak az én problémáimhoz kulcsok. Az övékéhez nem. Azokat éppen most keresgélik elő. És eljön majd a pillanat - amikor megtalálják az egészet és elkezdik tudni használni is őket. De ez csak akkor lehetséges - ha most háttérbe vonulok. Nem oldok meg, nem mondom meg a tuttit - hanem csak egyszerűen jelen vagyok.
Csendben....
Hát van ennél nagyobb kihívás?

Jóformán ki sem hűlt a bellentyűzetem annak a gondolatsornak a megírása után, hogy a gyerekekre kell figyelnünk, tőlük kell tanulnunk - amikor ma, élesben, eredetiben - megmutatja a Jóisten, hogy az a gondolatmenetem sem volt túlzottan helyes.

Szokták mondani, hogy a gyerekeknél nincs kegyetlenebb.

Példa erre rengeteg van - saját életünkből, megfigyeléseinkbők, gyermekeink életéből, könyvekből, filmekből és a legújabb örületből - az internetes zaklatásból, amelyet fiataljaink élnek meg.

Itt a zaklatás címszónál megjegyzem, hogy annak idején, amikor én és a hozzám hasonlók voltunk védtelen fiatal lányok - pontosan ugyanennyi veszélynek voltunk kitéve. Rengeteg lett hírtelen az exhibicionista - akkoriban élték fénykorukat a szexfilmek - mindenkinek valahol le kellett eresztenie a fáradt gőzt, megszámlálhatatlanul sok volt a pedofil és az erőszakoskodó, szexuális zaklató. Én magam még olyant is megéltem 13 évesen, hogy a másik szerencsétlen - a város akkori egyik legnagyobb menője - egy fürdőruhát és a kurvái között a legjobb helyet ajánlotta fel a szüzességemért. 

Azóta is gyakran látom az akkori első számú konzumnőjét. Mára már anya. Soha nincs férfi mellette, de mindene megvan. Örülök, hogy rendeződtek a dolgai. Remélem a lelkében is rend van. Mert bennem nem lenne. Ezért is állok rosszul például fürdőruha szempontjából is.

És akkor a gyerekek.

Tudnak rettenetesek lenni.

De sokakkal ellentétben - én sajnos nem a gyerekeknek tulajdonítom ennek a megnyilvánulási formának a forrását. Hanem a szülőnek, pedagógusnak, nagyszülőnek és minden olyan referencia-személynek a gyerek életében, akinek megálljt kellene parancsolnia és túlzottan elfoglalt ehhez.

Az én életemben azoknak az embereknek a köre, akiket igazán közel engedek magamhoz és akikbe megbízom, egyre szűkül. Nem tudtam még azonosítani, hogy életkori sajátosságról lenne e szó vagy egyfajta igényről - a csend fele.

És azt hiszem ez utóbbi. Valahogy - összhangban, utasítások nélkül is kezdünk lemondani arról, hogy megfeleljünk és fel akarjuk venni a lépést a világgal.

Nincs értelme.

Ma felbosszantott egy gyerek gyűlölete. A kicsinyes és ravasz felnőttet láttam benne. Elborzasztott.

És akkor mondom az enyéimnek, hogy drágáim be csodálatos, hogy vagyunk egymásnak. Hiszen úgy elegem van a gyűlöletből...

Mire megszólal a lányomból egy több ezer éves kollektív tapasztalat - ugyan anya...tedd már túl magad ezen. a világ márcsak ilyen...

És a legborzasztóbb, hogy igaza van. És ezt már ő is tudja.