Volt egyszer hol nem volt hetedhét országon nem túl, csak ehelyt a kanyaron innen élt egy fiatal nő. Na nem volt annyira fiatal ő, hogy ne legyenek álmai, csak éppen annyira, hogy még ne ismerje az igaz szerelmet. Ami, talán azért is, mert még nem ismerte csak olvasmányai alapján - nem hiányzott neki annyira.
De egyik nap - találkozott vele.
Azonnal felismerte.
Szaladni akart meg küzdeni - de végül veszített.

Esztendő fordultával, amikor ismét találkozott önmagával egy főzéssel töltendő délelőttön - ott állt egy gyerekkel, egy házassággal és félretett álmaival - lelkének szűk vágólapján.
Sebaj...gondolta. Mélyen és titokban mindig erre vágytam.
Nem karrierre, nem sikerekre - hanem csendes, békés és meghitt szeretetre.
Rájött azonban, hogy egyre ritkábban hajlandó leülni önmagával - sőt ha találkozik is önnön árnyékával, inkább félrefordítja a fejét.
Nem aggódott. gondolta, átmeneti. Majd hozzászokik még be nem tört egoja a változásokhoz, melyek csak a jót hozták magukkal.

Pár év alatt három gyermeknek adott életet.
Az elsőnél még reménykedett a karrierépítésben - ha majd a gyerekek kora megengedi azt.
Másodiknál már kompromisszumokat kötött önmagával.
Harmadiknál azonban végérvényesen átalakította álmait.
Nem vágyott másra mint gyerekei tisztességes és becsületes felnevelésére és egy szerény kis munkahelyre, ahol kamatoztatni tudja tálentumait és idejét össze tudja egyeztetni gyermekei életével.

Szeretettel és nagy szakértelemmel nevelt.
Követett el hibákat - de ezeknek mindig tudatában volt.
Imádta a gyerekeit, bármit megtett volna értük.
A rosszakarói gyakran mondogatták - hogy kár volt eldobni mindent magától, mert a gyerekek hálátlanok, soha meg nem köszönik, amit a szülő értük tesz.
Ő meg ennek is tudatában volt.
Gyakran válaszolgatta - neki az lesz a legnagyobb köszönet, ha gyerekei tisztességes és becsületes, boldog emberek lesznek.

Először akkor érzékelte, hogy baj ütötte fel a fejét, amikor lánya életében sokkal késöbben a normálisnál jelentkezett a vele való rivalizálás igénye.
Először nem értette pontosan, hogy a gyerek miért elemezgeti külalakját, viselkedését, miért versenyzik vele és próbálja őt mindenben túlszárnyalni. Aztán a gyerek, mivel őszinte volt, hangot adott rejtett gondolatainak is, mely szerint ha ő nem lenne - átvenné a helyét mindenben.
Biztosította gyerekét örök és feltétel nélküli szeretete felől, majd tovább folytatta megszokott mederbe csobogó életük folyamát.

Ahogy teltek az évek, szaporodtak a konfliktusok.
Főként a lánya dolgozott teljes mellszélességgel ellene.
Mintha minden sérelmet amit az élettől kapott rajta akart volna elverni.
Nem védekezett.
Hitt abban, hogy a szeretetnek nincsenek páncéljai.
Gyakran sérült és minden egyes alkalommal kicsit belehalt.

Utolsó ütést akkor kapta, amikor kamasz lánya barátnője édesanyjával állította párhuzamba.
Egy olyan anyával, aki igyekezett minél távolabb tartozkódni saját gyerekeitől, mert bosszantotta a zsivaly, csak magára összpontosított - mert senki más nem számított és akitől őt rendszerint a hideg rázta ki - oktondisága, középszerűsége és gonoszsága miatt.
Olyan volt ez, mint a kegyelemdöfés.
Talán nem is a lánya méretezte rá, hanem félretett élete.
Talán az utolsó rugás volt a nagyhalál előtt.
Nem tudni.
Igyekezett visszaemlékezni önnön szavaira: ha tisztességesek és becsületesek lesznek, na meg boldogok - az számomra már maga a siker.
Gyerekei ilyenek lettek.
Vele vagy általa - nélküle vagy tőle függetlenül - nem tudta. De ilyenek.
Hagyta hát repülni és harcolni őket.
Az ő harca lejárt.
Elkezdett egy új életet, zsebében három kulcsszóval - tisztesség, becsület, boldogság.
Ebben volt benne egész élete.
És tudta, talán jobban mint valaha - az ő harca eddig tartott, innen egyetlen egy döntés sem az övé...