Vannak emberi életünk során olyan mérföldkövek, ajtók - melyekhez amikor elérkezünk, és belátjuk sikeresen, hogy elérkeztünk - meg kell hoznunk az egyéni, kicsi, de sokszor életünket megrengető döntéseinket, hogy most akkor be tudjuk-e csukni magunk mögött az ajtót, vagy elidőzünk ott még egy darabig, amig eljutunk arra a szintre, hogy mindezt sikeresen véghez tudjuk vinni.

Ez az ajtóbecsukási mérföldkő sokmindenre vonatkozhat: párkapcsolat, munka, baráti kapcsolat, de éppen így lehet eszme, cél, életfelfogás, mentalitás, jövőkép. Vagy akár egykori önmagam.

A hangsúly nem a kapcsolat milyenségén van, hanem a sikeres ajtóbecsukáson.

Mert ha történetesen igazságtalanságok között tengődünk is - de még nem állt be a szaturáció és nem állnunk készen a továbblépésre - hiába csukjuk be segítséggel és biztatással magunk mögött az ajtót, mert az nem lesz szerencsés. Minduntalan vissza fogunk oda járni, mint aki valamit otthagyott - és idő és tér közé rekedünk, ami teljes mértékben meggátolhatja további fejlődésünket.

Ezért nem jó jótancsá, a jó tanács. Nekem senki az égvilágon nem tudja megmondani, hogy merre menjek. Meglátásait, észrevételeit közölni tudja - ezáltal egy új színt vetítve perspektváimra, de azt, hogy nekem mi lenne a legjobb - soha senki nem mondhatja meg.

Azt nekem kell eldöntenem.

Ehhez bennem, mellettem, útam során, döntéseim pillanatában ezer meg ezer fogozkodót kapok, csakhogy nem tanulom meg soha felhasználni őket.

Arra szocializáltak, hogy kifele hallgassak, tanácsot kérjek. És nem arra, hogy befele legyek figyelmes. Legyek képes meghallani azt a saját, önnön, belső hangomat, amelyik a legigazabban képes megmondani, hogy bele merjek-e menni az új kalandba, vagy maradjak még egy ideig a megszokottban, hiszen nem állok készen.

Az én életem ajtóbecsukási időszakai mindig nagyon rosszkor jelennek meg.

Soha és még véletlenül sem esnek egybe egy-egy fázis végével - hanem a semmiből bukkanak elő és vagy megyek, vagy szakítanak.

Ez szemben áll azzal a neveléssel amit otthonról hozok - és amely arra tanított, hogy a hídakat soha nem szabad felégetni magunk mögött.

Épen ezért az én fejezetzáróim gyakran okoznak úgy belső mint külső feszültségeket és konfliktusokat.

Így volt az, amikor - nagyon hosszú belső harc és döntéselőkészítési időszakot követően, magas ösztöndíjjal, iskolát váltottam tizedikben - a fejlődés érdekében, vagy azok az értékes párkapcsolatok, amik mögött be kellett csukni az ajtót, mert megfojtották a fejlődést. De volt hasonló munka, magánéleti, vagy egész életemet derékba törő döntés is a kezemben, ami a lehető legrosszabbkor tört elő.

Akkoriban megkörnyékeztek nagyon okos felnőttek - akik megpróbáltak jobb belátásra bírni, mondván, hogy a félelem és szorongás természetes, de ezeket el kell hallgattatni, csitítani, mert utána eredményesebben folyik tovább a munka.

Igen ám, csakhogy meghal a lélek.

Tudod, van az-az esküvő előtti előérzet.

Szerencsésebbeket elkap a jegyesség ideje alatt, másokat csak az oltár előtt.

Hogy fulladsz, hogy futnod kell, menekülnöd, nem tudod - de minél messzebb onnan, ahol mindenki idegen neked és a leleked fuldoklik, mint gyomok között az utolsó élő virág.

Nos ebben benne is van minden.

Az élet nem egy kompromisszum a boldogtalansággal.

Hanem egy egyezmény a boldogsággal.

Most megint egy ajtóbecsukási periódusom előtt állok.

Természetesen családosként már nehezebb.

Nem csak veszem a kalapomat és megyek - hanem közösen megyünk, tehát gondolkodni kell szinte mindenki helyett.

Bármerre is változzon a világ. A fő princípiumok állandók: a lelki épség megőrzése, a fejlődés és egy őszinte élet privilégiuma.

Mindig akad egy olyan hely, ami ezt lehetővé teszi.

És nem szabad feladni, keresni kell.