2013. február 27., szerda

Vannak az életben döntések. Nagyon nehezek. Amikor bármelyik úton indulsz is tovább, szinte mindegy - valaki sérülni fog.
Most állok ismét egy ilyen út előtt.
Nem könnyű.
Már többször éreztem ezt a szívszorító menekülési vágyat, de még egyszer sem voltam ennyi idős, mint most. És még soha nem voltak benne a gyermekeim a játékban, mint ahogy most.

Akkoriban csak magam felől kellett döntenem - meg azok felől akik benne voltak ebben a játszmában.
Aztán kicsit késöbb már sokkal több emberről, akiknek az élete az enyém köré épült.
De ez most mégis más.
Ez a család.
Ilyesmikkel az ember csak úgy nem játszik.
Ez éppen olyan mint a muló szerelem. Megjelenik a semmiből, bimbót ver, kinyillik, majd ahogy jött éppen úgy megy is el.
Mintha soha nem is létezett volna.
Egy idő után már az sem marad meg benned, hogy milyen nevet viselt a másik. Legjobban esetben az él még egy ideig emlékezetedben - amit kihozott belőled. Tulajdonképpen csakis annak van tanúlsága.

Már több mint egy hete szoktatom magam ahhoz, hogy eljön majd az ideje annak, amikor ki kell mondanom, hogy igen vagy nem - fehér vagy fekete. De már nem vagyok az élek embere. Ahogy vénülök kezdek színekben látni és élni. Nem csak végletek vannak az életemben. Már nem csak magamért cselekszem. Hanem azokért is, akik számítanak rám, akik építenek rám és akiknek fontos, hogy ott vagyok.
Ilyen esetben használható metódus a fontossági sorrend felállítása. De ez számomra csak bajt okoz. Hiszen ismeretlen előttem a kritérium, ami szerint felállíthatom. És ahhoz, hogy fontossági sorrendet állítsak, szükségem van ismételten az önmagam definiálására.
ki vagyok én újfent?
hova tartok?
miért?
kivel?
mi a cél?
. rövidtávon és hosszútávon egyaránt.
És ha már bántás - kinek okozom általa a legkisebb rosszat?

Ilyen szempontból nem jó nekem utazni.
Fiatalon, Kerouaki lelkülettel - könnyű volt. Megszületett bennem a vágy az indulásra. Becsomagoltam - felégettem magam után a hídakat és mentem. mert tudtam - maradásom egyenlő a halállal. lelkem sínylődésével.
mára már semmi nem maradt ebből a fiatalos lendületből.
Mindent átgondolunk, megfontolunk, kiszámítunk - miközben tudjuk, amit mindenki, akinek több az élet, mint amennyit látni bír:
Nézzétek, a világ tele van hátizsákos vándorokkal, Dharma hobókkal, akik nem hajlandóak megfelelni az általános követelményeknek, akik nem hajlandóak fogyasztóvá válni, akik nem akarnak élni azzal a privilégiummal, hogy azért dolgozzanak, hogy fogyaszthassanak; akik nem vágynak olyan hülyeségekre, mint hűtőszekrény, tévékészülék, autó, legalábbis nem vágynak új, csillogó-villogó kocsikra; akik nem akarnak megvenni ilyen meg olyan hajolajat, dezodort, meg azt a sok szemetet, ami a megvásárlása után egy héttel így is, úgy is a kukában köt ki; akik börtönnek érzik a munka, a termelés, a fogyasztás, a munka, a termelés, a fogyasztás körforgását, ezt az egész rendszert.

S akkor kérdem én:
ki lehet szálni?
lehet nem dönteni?
lehet nem uzurpálni azt ami a legfontosabb és aminek nem kopnia kellene, hanem nőttön nőnie és fejlődnie - a lelkünket?
és lehet azt csinálni amiről mindigis álmodtunk, amit szeretnénk, ami több mint a lelki korlátolt nyomor?

vagy dönteni kell az iga színe felől.
eddig mondjuk vittem a kéket, most lazán áttérnék a feketére. jobban megy a fanszőrzetemmel.

na nem tudom.
dönteni fogok.
középszerűen, úgy, ahogy kell.
de már bennem van az út zenéje.
egészen addig, ameddig rá nem döbbenek - hogy mindenki éli a maga csendes kis életét, és egyedül én vagyok őrült.... s akkor szépen kezdem előlről.
iga - másik iga - több iga - igák - lázzadás - út - iga - másik iga - igák - lázzadás - út....
körbe-körbe-körbe.úgy ahogy azt kell...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése