2013. február 16., szombat

Van egy elég széles réteg országunkban - akiket kényszerhelyzetbe hozott a globális elszegényedés, amit a sokat emlegetett és sokak által nem is értett gazdasági válság idézett elő.
Nemrégiben linkelve volt a Fb-n egy olyan blog, ahol fájdalmasan igaz képek voltak leközölve a nagy román valóságról.
Szinte minden harmadik család érintett a fájdalmas szétszakítottság kérdésében.
Vannak ahol gyerekek, unókák, testvérek vannak elmenve egy jobb megélhetés érdekében és vannak ahol valamelyik szülő dönt úgy, hogy dolgozni megy.
Ismertem egy testvérpárt.
Mindkettőjüket tanítottam - okos, nyitott, jó képességű, érdeklődő gyerekek.
A válsággal szinte egyidőben érte őket a szülők válása - melynek egyik fő mozgatórugója a nincstelenség volt. Apuka nem talált állást, a nagyszülők segítettek amiben tudtak. Egyszer az apa ment el - valahova külföldre szerencsét próbálni, majd pár hónapra rá elveszítette az édesanya is az állását. Sokáig keresgélt, nem talált semmit. Egyszer csak mesélte, külföldre megy, a gyerekek a nagyszülőkkel maradnak.
A gyerekek - ők rendszerint maradnak...
Nem a döntést akarom megkérdőjelezni, vagy bárkinek bármit a szemére vetni.
Értem én tökéletesen mit jelent reménytelen és kilátástalan helyzetbe kerülni.
Mit jelent éjszakákat átagyalni és nem jutni semmire.
Mit jelent visszautasítani a gyermek egyszerű és szerény kérését a szegénység miatt.
És mit jelent eldönteni azt, hogy a gyermek marad...

Annyit gondolkodtam - hogy mi lenne a megfelelő megoldás.
Nem egyéni hanem társadalmi szinten.
Egyéb nincs a médiában - csak ezen családok tragédiákkal fűszerezett majd végződő sorsa.
Mit lehet tenni a megakadályozás, a megállítás, a megelőzés, a kontroll alatt tartás érdekében.
Egyáltalán kinek a feladata ennek a felvállalása és megoldása?
Mit tehet az egyén?
Mit kell tennie egy szomszédnak ha tragédia előszelei csapják meg?
Kihez lehet vagy kell segitségért fordulni?

Tele vagyok kérdésekkel.
Ugyanakkor az is bennem van, hogy a gyerek az első.
Bármi áron.
Nincs az a megélhetés, életszinvonal, jövő, remény vagy bármilyen más délibáb amelynek az oltárán fel lehet őt áldozni.
Tenni kell valamit értük is közösen.
Figyelni rájuk, vigasztalni őket, ha az kell - mellettük állni ha arra van szükség, felvilágosítani és megakadályozni, feloldani és megoldani - de semmiképpen nem ölbe tett kézzel ülni.
A passzivítás ideje lejárt.
Ahhoz már túl sok a fájdalom.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése