Sokszor hangzik el, hogy az élet egy játék - sőt színjáték. De ez soha, vagy nagyon ritkán hangzik el a szó jó értelmében. Gyakoribb az, hogy a szó pejoratív értelmében használjuk.

Általában - 18 éves kor körül, amikor már szembesültünk azzal, hogy a világ nem rólunk szól, hogy nem minden azért van, hogy bennünket szolgáljon, amikor már szembesülünk az első nagy csalódásokkal - önmagunkban és a másikban, olyan dolgokban, amik addig el pillérek, támaszpontok voltak az éltünkben - elkezdünk beszélni arról, hogy az élet egy nagy játék...

Akkor miért nem játszuk végig?

Miért van az, hogy végigdramatizáljuk, sírjuk, bömböljük - de aligha játszuk.

Fontosnak tartom megjegyezni - hogy én nem hiszek abban, hogy minden egyes kudarcunkért a szülők, a gyermekkorunk vagy a neveltetésünk és annak körülményei lennének okolhatók.

Minden szülő, még a leggyengébben teljesítő is, megtesz mindent annak érdekében, hogy a gyerekét minden testi-lelki, szellemi jóval elhalmozza.

Hogy nem minden úgy csattan el, ahogy azt eredetileg szántuk - ezt már mi magunk is tapasztalhatjuk, jóval azelőtt, hog szülőkké válnánk.

Mégis - ebben a helyzetben úgy gondolom, hogy a minta tehető felelőssé azért, hogy nem tanuljuk meg játszani az életet.

Vannak dolgok - az élet leélésének művészete is ilyen - amiket egyszerűen nem szabad túl komolyan venni. Ha mégis beleesnél ebbe a csapdába - előbb-utóbb begolyozol. 

Az élet továbbá alapjaiban véve egy nagyon egyszerű szabályrendszerrel bíró játék.

Első szintje - a puzzle darabok különválasztása és csoportosítása.

Ezt egy normál képességű gyerek már óvodáskorban meg tudja tenni.

Mondjuk vannak neked - kék hátú, zöld hátú, piros, rozsaszín és sárga hátú puzzlejaid. Különválasztod, majd kupacolod, csoportosítod.

Mind az öt kupac te vagy - tehát együtt lesz egy nagy és teljes kép - de ahhoz, hogy el tud kezdeni összerakni, előbb külön kell választanod.

Valami harminc éves korra azért - a leglassúbbak is meg kell legyenek az öt kupaccal, valamint a teljes képpel.

Nem tartom szerencsésnek - ha valaki még negyven, ötven évesen válogatja a kupacokat, vagy fogalma sincs arról a nagy összevisszaságban, hogy minek a birtokában is van, illetve mire is kapott meghívást.

A múltkor Balázst fürösztöm.

Az élet értelmét feszegeti.

Anya, én miért születtem?

Mondom céllal. Nem azért mert én akartalak, vagy apa, vagy az Isten - hanem mert mindannyian, azaz te is és hát egy pontos céllal.

És az én célom mi anya?

Mondom, te fogod azt megkersni.

És mikor tudom meg, hogy mi az a cél?

Amikor megtalálod, akkor érezni fogod. Leköt majd, és nem lesz benned hiányérzet.

És mikor mehetek megkeresni anya?

Mondom drágám, egyszer fel kell készülni, aztán el lehet indulni.

Mese és játék elemek.

Na ez az élet. És a gyerekek még érzik...

Egy mesepuzzle.

 Engem mostanában az foglalkoztat, hogy vannak emberek, akikkel - talál a puzzleom valamelyik darabja - pl munkahelyen, baráti társaságban, politikai pártban, kézimunkakörben. 

És vannak emberek, akik mellém sodrodnak, vagy én melléjük.

Teljesen más mesével és más mintázatú puzzlellal mint az enyém, mégis találunk. Lehetne történetünk is akár. Nem véletlen, hogy neki meg kell tapasztalnia, hogy velem is alkothat sorsközösséget - ahogy számomra sem tanúlságmentes, hogy mit keresek én egy ilyen, még számomra is idegen terepen. Mégis, valamelyik darabom éppen oda illik be.

Ezekre a válasz, a hívásokra az igenek, a nagy összefüggés megtalálása, a játék majd újabb játékok - és végül a végső meccs - na ez az élet.

Egy sokmenetes, sokszereplős, helyenként unalmas, másutt szétfeszítően izgalmas játszma.

Cél, hogy ne vedd túl komolyan.

A játékot nem szabad vérkomolyan venni. Játszani és élni kell. Akár a gyerekek.