Az én országom

III. rész

Nem tudom, hogy mennyire van baj csak az országgal - illetve hogy külhonban vajon kolbászból van-e a kerítés, a lényeg az, hogy látok embereket, akik itthon semmire nem vitték, a helyüket soha meg nem találták, mert úgy tűnt nem is volt nekik - külföldön azonban, egy karikacsapásra megváltozott minden, munkájuk és pénzük, életük és helyük lett.

A képeik szerint elégedettek - a boldog kifejezéssel szándékosan vagyok nagyon de nagyon óvatos, a gyermekeik öntudatosak, az asszonyaik büszkék.

Napok óta hatalmába kerít egy mély, ismeretlen fertályból előtörő megrökönyödés.

Fakad egyrészt a saját biztonságom elvesztésének félelméből, másrészt pedig az intoleranciából - az embertelenséggel, a lehetetlenséggel szemben.

Tényleg - nem tudja valaki, meddig terjed ez a tartomány?

Mert milyen világ az, ahol a becsületes ember tengődik, vigasz, támasz, remény nélkül - míg a tolvajnak állandóan áll a bál. Nem kell aggódnia, nincs félelme a holnap miatt - esetleg rácsfóbiája van, de azt már biztosra tudja, itt hamarabb zárnak el becsületes embereket ártatlanul, mintsem tolvajokat, mert akkor be kellene zárni egy egész réteget. Azt meg hogyan?...

Milyen világ is az, ahol aki elmenekül, elengedi az eke szarvát és elrohan, elbújdos - jutalomban részesül, míg aki évek óta emel, más helyett is tart - előbb utóbb a sárba esik, ahol több mint valószínű, agyon is tapossák - már csak hogy ne keljen eltemetni - minden drága alapon.

Milyen világ az, ahol a gyerek iskolába megy megfenyegetni a tanárt, ahol minden egyes csata úgy döl el, hogy a pedagógus neve hallgass - mert gyereket nem bántunk, ahol szünetben két taknyos gyerek úgy szeretkezik a wcben, hogy közben filmezik is - és a végén mindenki azért boldog, hogy legalább ellentétes neműek voltak.

Milyen világ az, ahol a becsületes negyvenes - legyen az illető férfi vagy nő - csak mert rosszkor született, rossz helyen és rossz időben - zsínorban veszítheti el munkahelyét - mert a társadalom úgy dönt, hogy számára nem értékes. Ő meg a családja - vagy vegye a vándorbotot, vagy haljanak éhen és váljanak földönfutókká, vagy vegyék magukat és keressenek egy olyan helyet, ahol tolerálják őket.

Félelem van bennem és fájdalom.

Mond milyen világ is ez?
Hogy mondhatom őszintén a gyermekemnek, hogy biztonságos és szerethető, amikor tudom - hogy sötét és félelmetes?

Az emberek szívében fájdalom és gyűlölet lakik.

És igen - nincs jövő, csak a rettegés és a túlélésért folytatandó harc - amelyben ha valaki elesik, gyorsan ráállnak, hogy megőrizzék a látszatot.

Ez az igazi Románia -. és ez a nép, amelynek szülőttje vagyok...

Hogy milyen beteges ragaszkodás mondatja velem nap mint nap, hogy megéri ezt nekem, nem tudom. De most talán először tartok ott, hogy nem is akarom...