Ma egy nagyon fontos következtetésre jutottam.

Mintha hosszú - hosszú évek termése ért volna be egy másodperc töredéke alatt.

Igazi lelki - aha élmény volt.

De amire rájöttem - az már nem egészen büszkeség tárgya.

Mivel igazi magyar vagyok - számomra is első a becsület.

Így neveltek.

Fiam ha semmid sincs, de becsületed az legyen. Egy magyar ember nem hazudik, nem beszél evés közben, nem bassza át a szomszédot - olya nagyon, meg egyebek.

És akkor becsületes lettem. Betegesen becsületes és lojális.

Azt sem tudom hányszor ment rá már az egészségem arra, hogy körömszakadtáig ittam a fekete levest emiatt a nagyfene becsületem miatt, amivel nem értem semmit - hacsak azt nem, hogy becsületes maradtam.

Most megint egy ilyen helyzetben vagyok.

Életemnek ez egy szemtelen lájtmotivuma.

Kidobom, eltiprom, elfelejtem, megtagadom - s visszajön, mint a kivert kutya.

Alázatos, ígérget, bizonygat, benyal - becsap, átver, kihasznál, kisajtol - kidobol. eltiprom, elfelejtem, megtagadom - visszajön... Érted ezt a nagy fene ciklikusságot. S mindezt a jó magyar böcsületért.

Itt állok - lassan az élet fele a vállam mögött. Már fáj itt, nyillal ott - szemem előtt lesz férfi, a tegnap még taknyos gyerek. És szembesülnöm kell ugyanezzel a helyzettel - ki tudja hányadszorra.

Szegény jó anyám mindig azt mondta - fiam... egy hibát egyszer, kétszer még hagyjám, de már többször, balfaszság...

Na itt lojalitás.

Mert én, egy becsületes magyar ember vagyok.

Süllyed a hajó, menekül a legénység, mindenki kiáltozik - én vezetem a hajónaplót. Hívnak, hogy vár a mentőcsónak, ugorjak bele, még egy hely maradt - ne vicceljek, miattam jöttek vissza ... de nem, mondom, nekem be kell fejezni a hajónaplót.

Végülis erre tettem ígéretet.

Mire ők - ne vaduljak már - süllyedő hajón nincsenek ígéretek. Várnak a szeretteim, fiatal vagyok még, előttem az élet...

Mire én - a haza, a népem és a nemzetem szolgálata az első. Ha meg kell menekülnöm, meg fogok. De a napló megírására tettem ígéretet.

És elmennek. 

A hajó elsúllyed.

Az utolsó lebegő mentőmellényre ráhelyezem a hajónaplót. Melyben az utolsó részben patetikus búcsút veszek az Élettől... de átúszom a Tengerek tengerét - mert ilyen a lojális ember. Menekül, hogy menthessen.

És - posthumus - úgyis lesznek olyanok, akik rámsütik majd a hazaárulás vádját.

Mert ilyen vadszínház az élet.