2013. február 26., kedd

Letűnt idők nyomában...

Volt egy nő.
Éppen úgy hívták, mint engem. Varga Éva. Akkoriban nagy szám volt számomra, kamaszként, hogy csak úgy bűntetlenül szaladgál még valaki - aztán valakik - az én nevemmel. Így ismertem meg. Ő mondta el nekem, hogy még ismer Vargaévákat. Sőt, nem is egyet, hármat is.

Én, Vargaéva - akkoriban középiskolás voltam. Nagy színházrajongó, aki minden idejét a koncerttermekben és a színház között töltötte el. Mindig volt bennem egyfajta kisebbrendűségi érzés azok fele, akik bezzeg otthonról, az anyatejjel együtt szívták magukba ezt. Mozart, Beethoven, Vivaldi, Tchaikovsky - míg nekem pedálozni kellett annak érdekében, hogy önerőmből megismerhessem és preferáljam vagy egyszerűen ne kedveljem műveiket.

Az én szüleim nem kecpeceztek. Ők Mátépétereztek, BoneyeMeztek, Abbáztak, Genesiseztek, Kennyrogerseztek - s na, folytathatnám reggelig a sort.

Egyszer - amikor még Nagyenyeden tanultam - egyik öreg diák küldött egy másik öreg diák társának valami csomagot velem. Évkönyvek voltak benne meg valami relikviák egy letűnt élet maradványai, amit én a zöldfülű hozhattam el nekik.
Nem tudtam kihez megyek. A cetlimen egy név volt egy telefonszám illetőleg egy cím kíséretében. A cím az orvosi egyetem tőszomszédságába vezetett el.
Még a csengőt is alig találtam sznob meghatódottságomban.

Amikor beléptem - magas, tágas lakosztályok tárultak elém. Akkoriban még nem volt ötpontegyes, de úgy szólt valahonnan a Négy évszak Tele, hogy betöltötte az egész tavaszvárásról árulkodó teret.
Ott álltam, szerencsétlenül, kezemben a csomaggal és vártam, hogy kérdezzenek, mert a szavam elbújkált valahova.

Leülettek, kikérdeztek - kinek a mije vagyok, hogy kerültem a Bethlen Gáborba, mit tanulok, és mik a céljaim az elkövetkezendő öt évre. Mondogattam, ők meg örültek. Akkoriban éppen papnő szerettem volna lenni. Mondták jóóódolog...

Na de vissza Vargaévára. Ő színházban dolgozott. Nem tudom vagy nem emlékszem a funkciójára, de valami teremfelelős féle lehetett. Volt bordó kiskosztüme, amit a színház csináltatott a drapériákból, mint az Elfújta a szélben Scarlett O Hara - és szerényen volt tiszteletet követelő a modora. Olyan - érdekes fehérnép volt.

Mostanában gyakran találkozunk.
Azóta sem engem, sem őt nem hívnak Varga Évának. Éváknak még Évák vagyunk, de Vargáknak már semmiképp...

Amikor férjhez mentem - kereken három évig Vargaévának mutatkoztam be vagy írtam alá a cikkeimet. Utána még két évig Csata Vargának.
Van az úgy, hogy az ember nehezen vedlik...
Egyszer, még az Alpha Transilvananal voltam pszichológus - vagyis job coach - kontrollok jöttek Bukarestből, hiszen egy nagyobb projektben dolgoztunk.
Bejönnek - fogadjuk. Bemutatkoznak - fogadjuk.
S én...nem tudom a saját nevemet.
Álltam és néztem őket üveges tekintettel. Éreztem, hogy fogalmam sincs arról, hogy engem hogy hívnak. Mondom Varga Éva. Nu - Csata Éva. Nu Csata Varga Éva... kacagás.
A végén kérdezi a projektfelelős - Nu va suparati doamna da cum va cheama? (ne haragudjon asszonyom, de hogy hívják?) Mondom - sincer. inca nu stiu, dupa atata ani de casnicie, inca nu mi-am dat seama (öszintén? nem tudom. ennyi év házasság után sem sikerült rájönnöm...). Ezen mulattak hónapokig.

S akkor Vargaéva.
Úgy tönkrement.
Keresem magamat benne. Az akkori magamat. Az akkori őt. Az akkori időket. És nincs. És nem vagyok - és nincsenek...
Nyomtalanúl vitte el a szél, vagy hordták szét a varjak.
Ő takarít - ezzel foglalkozik.
Én meg...na erről jobb nem is beszélni.
Minden esetre akkoriban nem így képzeltem el a 33 éves kori önmagam.

Meg kell keressem ezt a Vargaévát, aki bennem lakott. Ha van bűnbakk mindjárt élhetőbb az élet is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése