Kicsi Balázs fájdalmak között sajátította el, hogy bizony van olyan, hogy választok és van olyan is, hogy választanak - és e kettő sajnos nem mindig minden alkalommal ideálisan egybeeső.

Van annak már harmadik kényelmetlen napja - hogy az eddig hőn szeretett hétköznapjait a hétvége iránti vágy váltotta fel.
- Anya nem akarok oviba menni...

Aztán egy hosszabb beszélgetés eredményeképpen megnyilik és elmeséli, hogy akivel ő szeretne játszani, az nem játszik vele eleget, mert idősebb nála és aki meg vele szeretne játszani, azzal meg ő nem akar sokat, hiszen kisebb nála.
- Anya az én legjobb barátomnak nem én vagyok a legjobb barátja...

Eljutunk oda - hogy ő a legjobb barátja elsősorban önmagának kell legyen. És mindig lehet csoportban meg egyénileg is játszani - nem kell egy személyt kisajátítani.
Stratégiát váltunk - hogy ezt követően majd nem azt fogja kérdezni, hogy beszállhatok a játékba, hanem helyette kijelenti, hogy én is beszállok a játékba. A magabiztosság az esetek 99%-ban nyerő. Ott nincs mellébeszélés.

Közben arra gondolok, hogy mennyi ilyen és ehhez hasonló helyzet van az életben is. És ez a legkevesebb, ezután már csak kudarcosabbak és bonyolúltabbak következnek. Főként akkor, amikor már az érzelmek is benne vannak a dologban.

Estefele két egyszerű tárgy segítségével kitalál magának egy képzeletbeli játékot. Az egyik tárgyról kiderül, hogy a nővére tulajdona. Aki persze nem adja fel könnyen - üzleti nyerességet sejtve a dologban. Nem akarok túlzottan involválódni - csak mediátori sugalmakkal vezetem a diplomáciai fonalakat a kompromisszum fele.
Még ma reggelre sem tisztázódik le - hogy ki mit miért bocsát csere tárgyává.
Mindenki csalódott és szomorú.
Még én is.
Hiányérzetek vannak bennem.

Egy olyan világról, ahol alig esnek egybe a választásaink.
Egy olyan életről, ahol semmi sincs ingyen, csak úgy, nagylelkűségből.
Egy olyan játékról, ahol minden vérre megy.
És arról, hogy ezt már ilyen zsenge korban meg kell tapasztalni fájdalmak közepette.

Nemrégiben a kislánynak, aki tetszik neki vitt egy hajpántot ajándékba. Hogy mekkora készülődés, elhatározás előzte meg ezt a szándékot, azt csak az tudja, aki volt már reménytelenül szerelmes. Elhatározta, majd aludt rá, majd végiggondolta. Különböző szituációs gyakorlatokkal gyúrt rá, aztán kitalált esetleges végkimeneteleket. Ha így lesz, de ha nem így lesz...elviszem, nem viszem...még meggondolom...
Elvitte.

Eddig bármikor ajándékot vitt, nem merte odaadni. Utolsó percben megfordult, rámnézett hatalmas kék szemeivel és azt mondta
- anya...vidd haza.
Most bevitte és várta.
Elmondása szerint a kislány elvette és a földhöz csapta a hajpántot.
Balázsnak a szíve összetörött. Aznap nem ebédelt, nem aludt, felriadt és állandóan ismételgette, amit átélt. A kislány testvére vitte haza a hajpántot.
Azzal sikerült megnyugtatni - hogy a kislány izgalmában reagált rosszul és a hajpánt végül csak hozzá került, hiszen a testvére vitte el.
- Tudod mit anya, inkább buzi leszek...A fiúk nem ilyenek és még kocsizni is lehet velük.
Én is ezért lettem inkább hetero - mert a fiúk nem ilyenek és még kocsizni is lehet velük... csak ezt már nem mondhattam el neki, elég az ő baja.