Ismertem egy alakot.

Egyedi volt a szó szoros értelmében.

Ilyennel addig sem és azóta sem találkoztam többet.

A bensőjében remegve és félénken meghúzódó örök bátrotalan gyermeket, hatalmas külső, sziklaszilárdnak tűnő magabiztossággal ellensúlyozta.

Egyszerűen nem létezett olyan helyzet amit ne tudott megoldani.

Tele volt eredeti, életadta humorral - mindenki nyelvén képes volt beszélni, mert a kommunikációnak - minden létező és eddig el meg nem nevezett szintjének nagymestere volt.

Toporogtunk olyan helyzetben, hogy többedmagunkkal az eredeti lefoglalt és előlegezett házat nem akarták ideadni semmilyen diplomáciai stratégia bevetése ellenére sem. Megérkezett, intett a szemével, bolíntott, kettőt hümögött és a ház kulcsa a kezünkben volt.

Blattolt úgy a vonaton, hogy a szuprakontroll még italra is meghívta - kiváltságnak tekintvén, hogy fizethet neki.

És akinek csak tehette elszerette a nőjét.

Nem örökbe - hanem a szerelem kelyhének elfogyasztása erejéig.

Mert a kötöttségeknek nem volt híve.

Rettegett tőlük.

Talán attól félt, hogy a nagy meghitt közelségben lelepleződik még önmaga előtt is, gondosan rejtegetett titka, ami az összeomlást vonta volna elkerülhetetlenül maga után.

Azt hiszem a legtöbb igazi nőben - egy ilyen férfi képe él és azt keresi lépten nyomon.

Csakhogy ez a férfi megfoghatatlan és elérhetetlen.

Létezik, van - de ha megfogod, megszünik létezni.

Nem lehet sem megszelidíteni, sem megzablázni.

Nézni kell, gyönyörködni benne, élvezni és elengedni.

Kicsit olyan, mint a fülemüle. Csak akkor képes szépen énekelni, ha szabad.

Ahogy bebörtönzik és elveszik a szabadságát - éneke is silánnyá válik, majd teljesen alábbhagy.

Mindannyiunkban él az ideális nő vagy férfi.

A szabadság kelti életre és a megkötöttség betegíti meg majd pusztítja el.

A párban repülés is hatalmas kihívás.

Nem minden léleknek tesz jót ha párban kell repülnie.

Vannak akik csak egyedül képesek megküzdeni a szelekkel.

Kell a fészek melege - de éppen úgy lételemük a szabadság is.

Márpedig eléggé nagy a kontraszt - a szabadság iránti vágyunk illetve a megkötöttség és biztonság adta igényünk között.

Szeretni szinte csak úgy vagyunk képesek ha fojtunk is.

Önmagunkat is és a másikat is.

Erre sarkall a társadalom is.

Lemetszve mindannyiunk szárnyait. A szerepekkel, az intézményekkel, az eszmékkel és a korlátokkal - melyekkel lassan de biztosan pusztítja el belőlünk azt, ami a legjobb.

Jó hír az, hogy egy idő után döntés kérdésévá válhat a szabadság.

Belső szabadság elérése lehetővé teheti a külsőjét.

Nem kerül semmibe. Nem kell semmit elhagyni, semmiről lemondani - szervezési kérdés az egész. Jó menedzsmentté és erős bizalomé.

A fészek ugyanis ad meleget, de jól nem lakat.

A táplálék megszerzése érdekében szárnyakat kell bontani és tovább kell állni.

Mert aki azt hiszi, hogy a házasság - azaz a fészek melege egy életre táplálni fogja, hatalmasat téved. Oly nagyot, hogy vagy beletörik a szárnya, amely lehetővé teszi a repülést, a szabadságot, a fejlődést, vagy elveszíti a fészkét a nagy igyekezetben. Más fészkek után kutatva, ahol ugyanabba a hibába fog beleesni.