Iskolai tanulmányaim során - a magyar nyelv és irodalom volt a kedvencem, amíg meg nem ismerkedtem a világirodalommal, mert akkor az vette át a szenvedély energiáit a lelkemben.

Pedagógustól független volt a tárgy iránti szeretetem - ami inkább az olvasás iránti kiolthatatlan szenvedélyemmel függött össze, semmint egy vagy több jó pedagógus érdeme lett volna.

Habár van emlékem ilyen szív-lélek pedagógusokról is, akik ezt tanították számunkra abban a hányatott korban, amikor több szülő gondolta és cselekedte azt, hogy magyar anyanyelvű gyerekének jobb román iskolában tanulni, mert könnyebben fog érvényesülni az életben.
Az érvényesülés egy annyira komplex, összetett dolog, hogy igen kis mértékben függ a jó nyelvismerettől. Ismerek olyan sok nyelvet anyanyelvi szinten beszélő fiatalt, aki csak alig tengődik - egyik állástól a másikig, alúlfizetve, alúlmotiváltan és csalódottan.

Volt egy emlékezetes magyar tanárunk. Tőle a versek iránti szeretet kaptam ajándékba. Gyakran használt trágár szavakat, hisztériás rohamai voltak - órájának 15%-a azzal telt, hogy alaposan elmesélte apró-cseprő ügyeit, de még így is több maradt meg tőle és általa, mint sok merev, idejét maximálisan kihasználó más tárgyakat tanító pedagógusok keze nyomán.
Ez a pedagógus szenvedélyesen szerette a magyar költészetet.
Három évet töltött el azzal - hogy bennünket versekre tanított, felkészített és szerepeltett, templomokban, iskolákban, rádiós élő adásokban, különböző egyleteknél és mindenhol, ahol erre vevőket talált.

Amikor idősebbek lettünk és már könnyedén utaztatni lehetett bennünket - szavalóversenyekre neveztetett be, amik közül elég sokat meg is nyertünk.
Volt egy hihetetlenül rossz módszere a helyesírás elsajátíttatására.
Ha a fogalmazásban vagy házi feladatban helytelenül leírt szót talált - azt le kellett írni büntetésből százszor vagy kétszázszor helyesen.
Mondanom sem kell - hogy mai napig nem tudom - hogy melyik a helyes és melyik a helytelen változata elég sok szónak.
Időigényes és türelempróbás feladat volt. Mégis becsületesen végeztük. Egyszer beküldött a tanáriban felejtett táskájáért. Amikor bementem - a szemetesben láttam viszont - előző napom munkáját. Tizenöt oldalnyi büntetésem volt kettétépve és bedobva hanyagul.
Nem rosszul esett, hanem egyenesen összetört.

Idővel összebarátkoztunk. Gyakran készített fel a lakásán - ami magyarságunk minden egyes momentumát konzerválta. Verselni tanított, beszédfejlesztett, komolyan foglalkozott egynéhányunkkal.
De olyan is volt elég gyakran, hogy késő este vagy kora reggel felhívott - hogy annyira egyedül van hogy belehal ha azonnal oda nem megyek. És rohantam. Persze édesanyám nem örvendett, de ez számomra lojalitás kérdésévé nőtte ki magát.
Szaladtam ha kellett - egy órás telefonbeszélgetés alatt meghallgattam és nyugtatgattam ha az kellett - kapcsolatunk már nem iskola-közi volt, hanem valami beteges meghatározatlan viszonnyá nőtte ki magát ami majdnem tíz évig tartott iskola után is.

A középiskolában - egy férfit fogtam ki.
Azt hiszem legmerészebb álmaim férfiát.
Antiszociális, magábazuhanó, cinikus, de rendkívűl művelt, olvasott és irodalomszerető ember volt.
Mindig számított neki, hogy éppen mit olvasok.
Volt úgy, hogy könyvet kölcsönöztünk egymásnak.
Amikor utoljára kaptam tőle könyvet - egy ritka és nehezen beszerezhető példány volt.
Félve lapoztam és olvastam. Kezet mostam előtte és utána. Szóval nagy becsben volt.
Aznap este éppen színházba mentünk. A könyvet az ágyamon hagytam, szobám ajtaját becsuktam és elmentünk. A doberman egyedül maradt otthon. Ha megharagudott az egyedüllét miatt - rendszerint azzal bosszúlt meg, hogy lerángatta a fotelek és ágyak terítőit és ami újságot talált, miszlikre tépte.
Most nem talált újságot.
A tanárom könyvét kapta meg.
Cafatokra tépte szét.
Amikor megláttam úgy bögtem, hogy kacagtam.
Azonnal felhívtam édesapámat, hogy álljon neki sürgősen beszerezni Budapesten ezt a ritka példányt. Másnap reggel meg elmondtam a tanárnak, hogy így jártam, de hozom a vadi új példányt, ha addig élek is. Tovább éltem.

Sőt együtt is átéltünk egy kirándulást.
Soron kívűl magával vitt egy kisebb osztály irodalmi kirándulására - megmagyarázhatatlan okok miatt - segítőnek. Évekig nem értettem mi volt a cél. Az érettségi banketten részegen valami olyasmit mondott, hogy szeretett - de nem úgy, hanem másként.... Igen, tudtam miről beszél. Én is úgy szerettem őt.

Azóta eltelt tizenöt év. Nem találkoztam vele - de nemrégiben viszontláttam. Olyan külső megfigyelőként. Igazi nagy Dosztojevszkij figura. Tagbaszakadt, magas, vékony pasas, beesett vállakkal, freudi állandó vagy szüntelen dohányzási állapotban, fekete arccal, amit kettészel egy nagydioptriás szemüveg, állandó évődések között - hümmög és pisszeg, fura hangokat ad ki. S nyilván nem létezik számára külső csak belső valóság. Az osztályban sem fárasztotta magát ilyen prózai dolgokkal - hogy például fegyelmezés. Ő feltette az aktuális lemezt, aki figyelt, rendben volt, aki meg nem, hát azzal sem bajlódott. Egymást intettük hát csendre.

Volt az a német első miniszter - akiről halála után derűlt ki, hogy komoly beteg volt. Skizofrén. Hangok utasították és egy egész elzárt szobányi anyaga volt a másik életéről. Az ő valóságáról.
Azt hiszem ezzel a pasassal is így van.
Csak abban reménykedem, hogy halála után nem fogják eltékozolni a kincseit - mert szerintem egy egész nemzetet táplálni fog.
Ma is vannak akik valóban arra születnek - hogy posztmortem lepjék meg szűkebb és tágabb környezetüket, mert éltükben senki sem érti őket.