annyi a világ amennyit beleöntesz...nyilván, meghogy éppen félig tele vagy félig üres, azt is kizárólag te döntöd el.

de ennek ellenére nagyon nehéz vakon és süketen végigélni, átélni és megélni az igazságtalanságokat. főként ha ezeket képes is vagy felfogni és el is tudsz gondolkodni rajtuk.

az egyik legeredményesebb stratágia arra, hogy kimásszál a saját magad ásta gödörből az, ha elkezdesz másfele nézni, miközben mászol.

én jelen pillanatban akkorát ástam magamnak túlbuzgóságomban, hogy nincs amerre néznem.

még magamban sem vagyok képes betekintést nyerni, egyelőre csak átkozom azt a természetesen külső tényezőt, amiért idekerültem - és a rendszert, ami felelőssé tehető egyéni drámámért - ami mellesleg egy kollektív drámába torkollik, de kit érdekelnek az egybeesések, nem?

ezekben az időszakaimban olyannak látom az életet, mint egy sötét varázserdőt.

valaki a kezedbe nyom az erdőben való belépésed pillanatában valami szerszámokat - de elfelejt tájékoztatni arról, hogy mit miért kaptál.

aztán ahogy egyre sötétebb és sűrűbb az erdő, ahogy egyre nehezebb és nehezebb az előrehaladás - ki, ki dobálsz eszközöket a kezedből, mert zavarnak és gátolnak az előrejutásban.

fogalmad sincs, hogy amit eldobtál - az történetesen egy bozótvágó illetőleg egy vízálló elemlámpa volt.

lehet, hogy bitang alkat vagy - azaz a későbbiekben találsz egy más által eldobott elemlámpát és, vagy bozótvágót, lehet, hogy véletlenül visszatévedsz arra a helyre, ahol te magad hajítottad el a tiedet és felveheted - az is lehet, hogy találkozol olyan emberekkel, akik előtted haladnak majd és útat vágnak, bátorságot öntenek beléd.

de ez mind nagyon kis mértékben valószínű.

gyakoribb az, hogy a bokor mögül röhögnek rajtad ahogy tapogatozol és bénázol a semmiben, céltalanul, terv nélkül és reményveszetten.

a gödör is egy érdekes paradoxon.

kifáradsz, elesel - nincs erőd felállni.

ahogy ott fetrengsz és segítségért kiáltasz, egyre mélyebb és mélyebb lesz magad alatt az árok, amit fájdalmadban, kétségbeesésedben és tanácstalanságodban ásol.

minél kétségbesetebb vagy, annál jobban mélyül az árok.

minél jobban kiáltasz, annál messzebbre mennek azok, akik segíthetnének.

előfordulhat, hogy azzal a céllal, hogy majd ha lenyugszol, visszajönnek, mert különben őket is magaddal rántanád?

és akkor van az a pont, ahol már nem csak hogy másfele nem vagy képes nézni, hanem még magadban sem - ott hörögsz meg nyögsz. aztán már a segítséget sem várod, csak elvagy - abban a reményben, hogy hátha ennek is vége lesz.

és ekkor vagy átesel a következő pontra - mintha valaki tekerne egyet a filmkockán - vagy átejted magad - de ebben az önnön átejtésben minden alkalommal ott rejlik annak a félelme és fóbiája, hogy mi lesz akkor, ha megint elesel...

mert ennél a potnál te már tudod - eleséskor - ha nem mozogsz, megfagysz, belehalsz - ha meg mozogni kezdesz, mélyül a gödröd. minél jobban mozogsz, annál mélyebb a gödröd.

és késik a segítség.

mert a segítség ilyen.

mindig késik. hogy aztán nagyon örüljél neki vagy ne is hidd el, hogy megérkezett.

tény - hogy aki egyszer ott járt, mind visszakerül.

ha nem magától, akkor belökik.

ha meg megussza, akkor a félelem és a rettegés bénítják meg.

na ez is az élet.