Amikor valaki blokkba költözik bazdmeg - nem tömbházba, hanem így, blokkkba - akkor a szabály az lesz, hogy nincs szabály. Újabban már csendóra sincs.
Me régebben ugye volt, nem tartották, hanem basztatták egymást vele.

Szomszéd, ne haragudj - egy emléke erejéig belevéslek.

Felettünk olyan szomszédok életek - akik nem szaroztak, hanem éltek.
Három neveletlen gyerek - ment az üvültés, kergetőzés, kacagás, sírás, dobálás, ordítás, anyázás, de úgy, hogy a csillár himbálózott. Ha akartuk ha nem áztunk, és leginkább olyankor, ha éppen frissen festettünk. De volt úgy is, hogy a szarlé öntött el, mert valaki behajította a tangáját a budiba, csak úgy lazán...

Mellettünk - egy pszichopata házaspár élt. Véresre verték egymást, alkoholizáltak, sokszor hárman a fiúkkal együtt - és ha éppen nem ez a bakelit ment, akkor egyetlen másik volt csak - amikor elevenen ették meg egymást. Állandóan veszekedtek: haaaaaaaaaaaaalllllllllgaaaaaaaaassssssssssssssssss teeeeeeeeeeeee!!!!!!!!hülllllllllllllllllyyyyyeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.nyááááááááááááááááááááááádpicsáááááááááááááááááááájjjjjaaa.

A másodikon lakott a sugacio. Róla már írtam egyet. Az ura volt alkoholista teherautósofőr és amikor megrészegedett a sörösüveggel a kalorifer lapjain húzta végig ritmusra a rögtönzött hangszert és ordította torka szakadtjából Sugacio, Sugacio - vele együtt mi is, a dobermanunk közben ritmusra vonított, mert a műsor rendszerint két órát is el-eltartott, szóval vagy bészálltal, vagy megölted magad - egy kád forró vízbe beugorva göcsösen szorongatva a hajszártót.

Az elsőn lakott egy nagymama az uncsijával. Aranyos gyerek, ép olvasni tanult. Nagy volt az igyekezet, nehezen ment a dolog. A gyereknek méretes vastag hangja volt - egy-egy egész délután hallgattam egy féloldalnyi szöveget - betűnként, lassan. S amikor így estefele azt hallottam - gyere fiam, még egyszer, fogtam a fejemet és szép csendben egymás után ötször bevertem a szekrénybe. Ez volt a restart, hogy bírjak még egy kört.

Mi sem voltunk normálisak.
Ami a szívünkön az a szánkon. Szeretünk jó hangosan anyázni, nálunk mindenki ordítva kacag, bömbölve és taknyosan sír, általában fél óránként leejtünk egy tányért és dühünkben csapkodjuk az ajtót.

Most tartok ott életemben először, hogy elkezdtem figyelni mások igényeire, a csendórára, a közösségre - és erre elkezdenek vádolni csendháborítással, hogy a gyermekeim elviselhetetlenül zajosak.
A gyermekeim gyermekek.
Kábé annyira zajosak, mint a másé.
A baj az, hogy a kutya nem is itt van elásva.
Hanem abban - hogy nem mindenki egy közösségi ember.
És aki nem, vegye magát és menjen a búspicsába, amíg páros lábbal valaki oda nem küldi.

Én sem nyitottam ki a számat amikor két egyetemet úgy tanultam végig ilyen szomszédok mellett, ahogy és amikor lehetett, mert tisztában voltam vele, NINCS JOGOM.
Ma sem ütöm a csövet, ha a szomszéd fölöttem hangosan szeretkezik. Kérdezik a gyerekek mit csinálnak anya? Mondom játszanak. Anna már nem hülye: csak nem szexelnek anya?...Nem tudom fiam, én melletted vagyok, nem látom.
Aztán akkor sem höbörgök, ha zajos a curáj, vagy dobigálnak valamit amikor én éppen aludnék, vagy vendégeik vannak amikor éppen altatom a gyermekeimet, mert ez egy blokkk bazdmeg.
Ahol a legonfontosabb szabály az, hogy ha valakinek nem tetszik a felhozatal, elmehet kertesházba.