A tegnap reggel felkel a fiam és így szól - anya, képzeld én azt álmodtam, hogy megtanultam méhül...

Onnan is jutott eszembe - hogy nem akarok méhkaptárba nyúlni, mert nem erősen hiányzik a csípés - de el szeretném mesélni azt ami a tegnap jutott eszembe miközben a Román-Magyar meccs egy újabb fordulóját néztem a nagykövet úr beszéde után.

A hely ahol felnőttem - akkoriban nem bővelkedett románokban. És ha voltak is, általában elkorcsosodtak. Román névvel voltak magyarok, vagy magyar névvel olyan románok, hogy nem lehetett tudni pontosan, hogy melyik leszármazottjuk is lehetett igazi román.

Egy kislány volt a harminc gyerek közül, akinek az anyja volt félromán - de annak is a rosszabbik fele. Ugyanis az a mama, aki román volt, szeretett inni. És ha részeg volt, csak magyarul beszélt.

A lány magyar volt, a tesvére román lett. Két különböző helyen nőttek fel - egyik a nagyszülőknél, másik a szülőknél.

Mi a lányon, aki magyar lett rengeteget kacagtunk. Szegény - az iskolában román nyelven tanult, velünk csak magyarul lehetett játszani. Vállalta.

Aztán felnőttünk lassan, románok nélkül.

Nekem még a román tanárnőm is magyar volt, román férjjel, aki jobban szeretett magyarul beszélni, mert mindig kacagtunk rajta, a kiejtése miatt.

Amikor a fiuk kezdték észrevenni bimbóból kipattanó nőiességemet - lett egy román hódolom.

Na ez nagy volt. Tudniillik semmit nem tudtam kommunikálni vele verbálisan. Értettem amit monyokol, bólogattam és hallgattam - de érdemlegeset a dolgohoz hozzáfűzni, semmit.

Ahhoz képest elég határozott volt.

Idősebb volt mint én. Amikor rájött a korlátainkra - inkább sporttevékenységek közös végzésére hívott el. Pl együtt korcsolyáztunk, göriztünk, jártunk úszni, szaladni. Na az ment kultúrközileg is magas fokon.

Jövőkép és -hang hián - eltűnt egyszer csak a fiú.

Namármost - vagy kapott egy ügyes beszélő román leánkát, vagy megunta - de nekem hírt nem adott. Vagy ugyebár nem értettem :)))) Lehet szegény utolsó találkán elbúcsúzott és én mondhattam neki mulcumeszk. Aztán vártam még egy hónapig s annyi.

Amikor az első egyetemet románul végeztem el - első két évben szivacsoltam és meresztettem a szemem. Minden új volt. Nagyon szerettem. Sok minden ragadhatott rám - mert harmad évtől már csak tizessel végeztem. Ötöd éven volt kilencvalamennyis médiám - de az csak amiatt mert párhúzamosan végeztem 2 egyetemet és túl ösztöndíjjal járt a tizes, ergo - túlélési harc volt nem játék.

Pár éve foglalkozom pályázatok írásával is. Azok általában, rendszerint vagy esetek nagy részében csak románul mennek.

Én oda jutottam - hogy ha lehet választani magyar és román között, az utóbbit választom. Mert megvan annak az általam elsajátított és megszokott nyelvezete. Magyarul kalandozom - Istennek sem férek bele öt mondatba vagy 15o szóba, szóval egyszerűbb.

Ezzel szembe - beszélni nem tudok románul. Tartok sajtótájékoztatót, írok cikket, könyvrészletet, véleményt, bármit - de nem beszélem a nyelvet. Azaz, Éci nem beszél románul. Még szinte alapszinten sem. Emberileg nem. Vannak bennem valami ismeretlen eredetű hatalmas és beteges inhibíciók, amik meggátolnak a román nyelv használatában, verbális szinten.

Ez így néz ki:

írás, fogalmazás, szövegmegértés - magas szintű

beszéd - alap szintű se

...

Nemrégiben valahol képviselnem kellett kapásból, román személyek előtt az Egyesületünket. Valami tíz percem volt konvertálni magamban a dolgot.

Mondo, né - Évike. Ez nem te vagy, hanem Csata Éva, aki most nem önmagát képviseli, hanem a HIFÁT. Bemész, beszélsz, nem gondolkodsz, nem érzel - mert nem magadat képviseled.

És bementem és tartottam egy szuper előadást és kijöttem - és azt mondtam magamnak - őrület...

Ha lenne időm utánajárnék hogy mi a szar az, ami meggátol engem a beszédben, amikor valójában tökéletesen ismerem az adott nyelvet. 

És hány román testvérem lehet ugyanígy...

Ésmiértéshogyésmégmeddig.

Jó jel az, hogy mindenféle magyarkodásom ellenére, a lányom akar románul tanulni, velük lenni, beszélgetni, koegzisztálni. Az idő mindenre gyógyír. S amire nem, azt rendszerint ki es marja...