Minden napnak megvan a maga ajándéka.
Azt soha senki nem fogja elvitatni a mai naptól - hogy nem tette meg a magáét.
Ma lementem Mohamedbe és elmentem a hegyhez.
Van egy intézmény, ahol én nem csak önkéntesként tevékenykedtem évekig, hanem alkalmazottként is. Oda mentem ma vissza. Valamiért - még nem tudni miért - meg-megjelenik az életemben ez az intézmény és egymásra-csodálkozunk. Valószínű még nem értünk meg egymásra.
Nem csak emberi kapcsolatokkal, hanem intézmény és ember kapcsolatával is van az úgy, hogy még nem érkezett el az idő az együttlétre, együttalkotásra, együttélésre, szerelemre - de valamikor majd csak el fog jönni, úgyhogy nem kell ezt túlzottan siettetni.
Én sem teszem.
Nem sokat tanultam az életben, de egyet biztosan. Hogy nem szabad a dolgok elejébe szaladni. És siettetni végképp nem. Ki kell várni.
Ahogy ültem a folyóson és várakoztam a közös beszélgetésre - megszűnt létezni az idő. Előtörtek az emlékek - és előzhozták az egykori önmagamat. A korlátolt kis vágyaimmal - amik zömében materiálisak voltak és a fogyasztás köré sorakoztak fel. A kicsinyes és most már nevetségesnek tűnő csalódottságaimmal - amiket a mai edzettségemmel már talán észre sem vennék. És azon gondolkodtam el - nagyon komolyan - onnan lélekből - hogy mit keresek én ismételten itt ezen a helyen, ennyi év távlatából, ugyanezen cél körül. Nem siettem megválaszolni. Tudtam, hogy a beszélgetés, amire éppen várakoztam - rengeteget meg fog hozni a válaszokból, még mielőtt a megfelelő kérdéseket egyáltalán feltenném.
A szituáció amibe a beszélgetés alatt csöppentem több volt mint bizarr. Nem csak a magam számára - hanem mindannyiunk számára. Ennek csupán egyetlen igazi magyarázata volt - hogy senki sem tudta pontosan hogy éppen milyen szerepben is kell díszelegnie. Így aztán lemondtunk a szerepeinkről. Először talán én. Fogtam a pajzsomat - és szóltam, hogy én akkor most leteszem. Mert nem érdekel különösebbképpen sem az hogy ki mit gondol, sem pedig az, hogy esetleg sérülhetek. Egy dolog érdekel - hogy itt most maximálisan jelen tudjak lenni. A válaszok érdekében... Mert azok csak akkor jönnek, ha képes vagy felnyitni, kinyitni, kitárni magad.
És most valahogy nem vagyok olyan pozícióban - hogy elszerepelgessem azt, amiért tulajdonképpen élek. Az igazi válaszokat.
A cél amiért a beszélgetés folyt - egyszerűen megszűnt létezni.
Számomra olyan volt az egész, mint a varázskönyv feltárása.
Mintha megsejtettem volna valamit az örökkévalóságból.
Mintha nem lett volna sem idő - sem helyszín - sem pedig földi álarcok. Hanem csak úgy, lazán a kortalan, nemtelen és örökkön-örökké lelkek találkozása.
Soha nem éreztem magam ilyen szabadnak.
Csupa olyan dolgokat mondtam el, amit az ember földi élete során csak keveseknek mer elmondani, mert attól fél, hogy nem értik, félreértik, vagy egyszerűen nem veszik komolyan.
Elmondtam - hogy mi a célom, miért küzdök, miért fontosak dolgok az életemben, hogy rájöttem - hogy nincsenek bennem önmegvalósítási és önkiteljesítési tendenciák. A feladataimat akarom elvégezni, de azokat most már hogy nevükön nevezem őket - jól.
És hogy nem gondolom, hogy azok fölött a dolgok fölött amibe belecsöppenünk csak mi döntünk. A döntés az élő Isten döntésével együtt közös. Addig a pontig amíg itt vagyunk ebben a bizarr szituációban és kezdenünk kell vele valamit.
A folyóson felmerülő kérdéseim mindegyike sorra nyert válaszokat.
Azért kellett nekem ma visszamennem arra a helyszínre, ahol formálódtam, és részben azzá lettem aki vagyok - hogy szabaddá váljak.
Elég volt az igából.
A földi dolgok - a korlátolt emberi gyarlóságunkhoz kapcsolódó szülségletek mindig kielégítődnek.
Most valóban nehezebb mint eddig bármikor - de ezt is túléljük. És igen. Volt ennél már sokkal nehezebb is.
És minden megoldódik a végén - nem biztos, hogy kell a sok para.
Az igazán fontos dolgokhoz azonban rásegítés szükségeltetik.
Egy ilyen rásegítési forma a szabadság. A korlátlanság. A komolyan leszarom, hogy mit gondolsz aranyom - mert az csak tényleg téged jellemez. A repülni akarok, hogy reptessek érzése és mindez fű nélkül. Érted?
Ha nem, az sem gond.
Majd egyszer megfogod...
És az lesz életed egyik legemlékezetesebb napja.
Én ma nevettem és kacagtam egyidőben - úgy, hogy a lelkem kecskebukát vetett - mert rájöttem, tényleg több a világ - mint amit érzékszerveim segítségével belevetítek.
Megérte felkelni.
Megérte élni is - ha csak ennyi lett volna is...
