Volt egyszer egy fehérnép.

Szeretett volna úgy élni, hogy ne vegyen erőszakot saját princípiumai felett - ami alapjában véve sikerült is neki, az idő nagy részében.

De egyszer csak - egy szelesebb napon - ahogy éppen dolgát végezni igyekezett, feléje sodort a szél nagy erővel egy terribilis gondolatot.

A fehérnép a cekkerével próbálta kivédeni a támadást, de nem sikerült neki.

Minél jobban hadonászott, annál jobban körbefonta a gondolat.

Dolga végeztével sietősen hazafele vette az útját.

Bezárkózott meleg és biztonságos lelki falai közé és elővette önmagát.

Első lépésként belenézett a tükőrbe. Hátrahökkölt önnön elkínzott arcának látványától. A gondolat, mint a keresztes pók hálója - először csak a feje búbját, majd egész fejét és végül teljes testét ellepte.
Nem volt menekvés...

Elővett egy ollót és elkezdte a gondolatot, ahol csak érte nyesegetni.
Minél tovább és minél nagyobb erővel vagdosta, annál erősebb indákkal nőttek újabb és újabb nyúlványai.
Délfele - dolga végezetlenül és kifulladva roskadt maga alá.

Azon gondolkodott az új gondolat indái között, hogy kit hívhatna segítségül.
Elővette felettes énjét - de az elfoglaltságra panaszkodva, kihátrált a mucskos munka elől.
Gyorsan és visszautasítást nem tűrő módon apelált a tudattalanjához - de az szemberöhögte.
Végül - tudatosan úgy döntött egy heti fáradozás, színjáték és rejtőzködés után, hogy megmutatja mindenkinek új külalakját.
Ez vagyok, és kész...

Amikor kiment az utcára - bántotta szemét a fény - és azon gondolkodott, már megszokott nyúlványain át, hogy vajon mit fognak szólni az emberek.

Délutánra sikerült felismernie, hogy az emberek nem veszik figyelembe a másikat.
Még önmagukat sem.
Senki, akivel találkozott aznap - nem jelezte vissza azt, hogy feltűnt volna neki az új nyúlványa.

Elment a barátnőjéhez:
- mondd csak kedvesem, nem látsz rajtam valami furcsát?
- nem. miért? megfestetted a füleidet?
- nem. nem!.... az arcomon?...
- nem. új a szemöldökrúzsod?
- nem. mindegy. ha nem látod, hát nem látod...

Aztán hazament és lelki boszorkánykonyhájába zárkózott.
A nyulványok végeit a legújabb divat szerinti neonzöldre festette - megszerette őket és egyik reggel arra ébredt, hogy eltűntek.
Most már nagyon de nagyon sajnálta őket.
Valahogy a képéhez nőttek - még ha másnak fel sem tűnt volna a változás. Akkor is... mert ami az övé, az övé....