Vannak emberek akiket az élet megtépáz.

Nem tudni kit mennyivel és miért.

De valahogyan hiszek abban, hogy mindennek oka van.

A keresztek méretének is.

Itt volt ez a nő. 38 éves. Három gyerekkel maradt egészen egyedül. Kétségbeesett és csak annyit kért, hogy valaki megmondja végre, hogyan tovább, vagy egyáltalán, hogy van-e tovább...

A története nem hétköznapi. Akadozva kezdi. Nem a személyem a fontos, hanem a történet. Mert mi van ha valakinek sikerülhetne tanulni belőle? Vagy mi van akkor, ha végre nekem? Hallva és nem csak végiggondolva, leírva - talán nem is akkora butaság...

Árvaházban nőttem fel. Szüleimet soha nem ismertem, láttam. A nevelők szerint - fiatal egyetemisták voltak. Én egy meggondolatlan perc átka és nem várt, nem kívánt következménye lehettem.

Soha nem kerestem őket.

Daca voi nu ma vreti - (nici eu nu) va vreau... Gondoltam.

És - soha nem is próbáltak meg keresni. Mert ha akartak volna, megtalálnak. De nem akartak. Elfeledkeztek rólam, jó mélyen.

Sokszor bántottam magamat azzal a gondolattal szándékosan - hogy mi van ha összeházasodtak utólag, és gyerekeik születtek, és boldogok és nekem is lehetne ott helyem közöttük, hiszen ők az enyéim, de ők - nem akarnak tudni rólam. Főleg Karácsonykor jutott ez eszembe.

Néha ma is, de már nem bánt.

Jól tanultam. Hiszen örököltem. Mindig ezt mondogatták a nevelők.

Nem is volt kérdéses, hogy egyetemre megyek. Az otthon bátorított, támogatott és mindent megtett annak érdekében, hogy nyugodtan tanulhassak.

Természetesen dolgoznom is kellett, hogy hozzájáruljak eltartásomhoz.

Itt ismertem meg a férjemet. 19 voltam, ő meg 23.

Egy évre rá - összeházasodtunk.

Nem tudtunk lakást venni, albérletbe költöztünk. Álmodtunk a közös otthonról, kertes házól, kutyáról, de valahogy soha nem voltak komolyak az álmaink. Inkább meseszerűek. Mintha éreztük volna, hogy valami történni fog.

A gyerekek egymás után jöttek.

Két lány, majd a fiunk.

És fél évvel ezelőtt - éppen fürdettem, vacsorát készítettem, ágyakat vetettem - amikor megszólalt a telefonom. 

Nem tudom jártál-e így?

Ebben a csengetésben benne volt minden. Fel sem kellett volna vegyem, úgyis tudtam volna, mi az amit hallani fogok.

Autóbaleset.

Azonnal életét veszítette.

Még a helyszínen.

Mire a mentő megérkezett, ő már halott volt.

...

A gyerekek nagyon nehezen viselik.

Én is.

Sokat nélkülözünk. Nagy bennünk a fájdalom. És félek a szemükbe nézni, mert nem tudom, hogy lesz-e jobb?

Szerinted - lesz-e?

És hogyan tovább?

Mi lesz ha már nem fogom tudni fenntartani az albérletet, eltartani őket?

Én is otthonba dugom, mint annak idején engem azok a gyerekek?

...

Talán jobb lett volna mindnyájunknak, ha meg sem születek.

Ennyi ember szenved - egyetlen éjszaka tévedése miatt.

És ne értsd félre, nem magamat, hanem a gyerekeimet sajnálom...