Van egy személy az életemben - langymeleg kapcsolatban vagyunk - tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, hogy kim nekem illetve ő kiének, miének nevezne engem - de vagyunk és őrizzük egymást.

Namármost azt nem szeretem én a langymeleg kapcsolatokban, hogy nem tesznek lehetővé semmit. Ahhoz nem vagyunk elég jóban,  de elég rosszban sem,  hogy őszinték legyünk.

Így aztán maradunk, maradtunk az esztendők alatt a látszat kegyetlen szintjén - ahol őszinteség és nagymegmondások hiján, marad a hazugság - vagy szalonképesebben fogalmazva, a színlelés.

Ez a személy nekem a negatívom - ahogy én is őneki.

Amíg én őrzöm a tűzhelyet, a fészket, centrumom a család és mindenem a nekik szentelt idő - addig ő igyekszik a munkájába temetkezni, minél messzebb elmenni hazulról, nem figyelni a gyerekekre - hiszen azok úgyis elvannak és mindenkinek szüksége van az életére.

Gyakran akad össze emiatt a szarvunk - de ahogy már említettem - olyan kis harcokban, ahol képtelenség bármit düllőre juttatni.

Rájöttem, hogy iritál és én is ugyanezt hozom ki belőle.

Számtalanszor felteszem magamban a kérdést, hogy egyáltalán mi közöm nekem ehhez az egészhez?

Miért nem tudom félrefordtani a fejem és továbbmenni?

Miért bosszant és generál bennem mindenféle érzelmeket?

Miért érzem úgy - hogy mélyen magamban - nem tudom szó nélkül hagyni ezt az egészet?

Kicsit olyan, mintha a másik végletem lenne.

És bármikor láthatnám azt, ahova nem szeretnék elmenni vagy eljutni.

Mindannyiunk életében vannak ilyen személyek.

A negatíváink, a végleteink, a tudod milyen a zsiráf ?- na ez egyáltalán nem olyanjaink...

Igen nagy kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel az ajándék-emberekkel?

Haragszunk, gyűlölködünk, áskálódunk, dühöngünk, peltykálkodunk, alájukásunk vagy netalántán annak vesszük - amik: ajándéknak...

Milyen fasza - ha rám és az életemre néz ez a személy - és meg tudja veregetni a saját vállait és hangosan ki tudja mondani önmagának -- hajrá - te komolyan teszel annak érdekében, hogy ne juss ide, és ennek köszönhetően, fényévekre is vagy innen.

Vagy én - ha majd felnövök ehhez az ajéndékhoz végre - nem morogni fogok, hogy jajjjajmeghümhüm, hanem azt fogom mondani - Évikém édes, hisz ez nagyszerű. Nem lébancolsz, nem vagy egoista és önző, fel tudtál nőni az anya és feleség szerephez, közben a dolgaidat is remekül végzed. Igazán nem lehet lelkiismeretfurdalásod semmiért, ami rád bízatott.

De, ide fel kell nőni.

Ide bölcsesség kell.

Hogy ha ránézek a negatívámra - ne az legyen, hogy negatív dolgokat csenget le bennem, hanem az, hogy öröm legyen a szívemben.

Mérföldkő legyen - a helyes irány és az önmagamhoz vezető út tengelyén.