Tegnap összekaptunk a lányommal.

És arra jöttem rá, hogy az embernek az Isten azért adja a gyermeket, hogy őszintén nézzen tükőrbe.

Én nem szeretem a tükröket - de a gyermekeket nagyon. Egytől-egyig. Nem tudnék egy olyan világ részese lenni, ahol nincsenek gyermekek.

Emlékszem kamaszként nem voltam egy óvonő típus. Szerettem nézni a gyermekeket, de gyögyögni vagy szerepelni, hogy felkeltsem a figyelmüket - azt nem. Így hát távolról nézegettem őket, ami többekben azt a következtetést eredményezte, hogy nem érdekelnek.

Pedig csak nem szerettem megnézegetni magamat a tükrükben.

A világot igen, de magamat nem.

Szülőként azonban ez elkerülhetetlen.

És a legtöbb szülőt ez veszi ki a béketűrésből, csak éppen nem jönnek rá és nem sikerül ennyire őszintén kimondani önmaguk előtt.

A mi időnkben - pofázgatni magas fokon valamikor kamaszkorban kezdtünk el.

De akkoriban nem volt divat a szülőt a keresztnevén szólítani. Sőt a legtöbb családban tiszteletből csókolomot köszöntek a szülőknek a gyerekek.

Nekem is volt egy ilyen családban bejárásom. Ahol még a szülők is magázták egymást. Kérdeztem az okát, mondták a távolság és tisztelet megtartása miatt. Aztán pár év múlva saját fülemmel hallottam, ahogy maga, elküdte magát a kurvaédesanyjapicsájába, de ez már egy másik történet...

Vissza a tükrökhöz.

Ma már minden divat a lazaság égisze alatt.

Nem magázódunk, sok helyen nem apa és anya van hanem Józsi és Mariska, és az anyák arra törekszenek, hogy a lányuk barátnőivé váljanak - ami utólag ugyan több gondot okoz, mint előrelépést, de ebbe sem szeretnék beleszólni ezúttal.

Maradok ott, hogy ma már a gyerekek nagyon korán kezdenek pofázni.

Az uram például ezt rettenetesen rosszul tolerálja.

Igaza van . nem vitatom, de ha a gyereket hallgatom, talán neki is vannak részigazságai. És tükre. Kegyetlen, őszinte tükre.

Hallgatom magam. Megígértem gyermekként magamnak, hogy ezt és ezt soha nem fogom tenni szülőként

mert barbárság - és most hallom az utasítást.

De HÁLA ISTENNEK az én két gyermekemet nem abból a fából faragták, hogy szótlanúl alávessék magukat a parancsnak. Meg kell indokoljam és ha ők ezt össze tudják egyeztetni a saját értékrendjükkel - azonnal belemennek. Ha meg nem - akkor meg kell őket győzni.

Határok vannak - a mithogyanba.

És én annak vagyok a híve - hogy ha a határok élesek - akkor igen, lehetnek ők igazi forradalmárok.

Ha tisztelettel és szeretettel vitatunk meg dolgokat - családon belül, annak igenis helye van és egyáltalán nem csorbítja az én tekintélyemet!

A tegnapi vita oda vezetett el, hogy leültettem a leányzót és megmagyaráztam, hogy fájdalmat okoz a viselkedése. És dühöt kelt bennünk.

Azt válaszolta - hogy akarattal okozott fájdamat, mert mi is LETÖRTÜK AZ Ő SZARVÁT....

Ember ... mit lépsz erre.

Megyezesét kötöttünk, hogy ezután vigyázunk egymás szarvára:))

Lehet, hogy nem mindig helyes az az eszköztár amit ilyen korán a kezükbe helyezek, lehet, hogy nem kellene döntéspozícióba helyezem őket - de 2 dolgot tapasztaltam ezen a téren:

1. a diktatura nem vezet sehova

2. a két gyermekem ennek köszönhetően őszinte, karakán, okos és fantasztikusan fejlődik

Ami engem illet - legfenebb megtanulok tükörbe billegni. Lépést kell tartani a fejlődéssel...