Sokszor és sok helyen olvastam - jó és nagyon gyenge megfogalmazásban, hogy nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. Filmek nagy mottója vagy csattanója. Mondjuk magunknak, egymásnak - de közhelyes. Mi az egyáltalán, hogy cél, illetve ennek fényében mi az oda vezető irány, majd hogyan definiálod azt, hogy út? Nem?

Gyakran még magadat sem vagy képes (jól) definiálni, nem hogy célod tudatában és ismeretében élj, és ismerd az utat - el camino, mely téged - minden bizonnyal, oda vezet...

Egyáltalán ki gondolkodik már manapság az élet célján és értelmén?
Folyik a robotolás, hónaptól hónapig, a harc a kajáért, a számlákért, esetleg - a szerencsésebbnek egy-egy nyaralásért vagy szombati esti kiruccanásért.
Reggel ajtón ki, délután vagy este ajtón be, tévét azonnal be, kaját is a tv előtt - nagy családi döntéseket, vagy beszélgetéseket is a tv árnyékában, de úgy, hogy közben senki ne takarja... - a szexet is ha lehet kutyamódban, hogy mindkettő kurrensben maradhasson az aznapi sorozat történéseivel. Is-is, kecske is meg káposzta is. Nem?

Remélem, hogy nem csak számomra sarkítás amit leírtam. S ha nem, akkor ennek egy intő jelnek kell lennie - hogy szent pillanatainkat meg kel őriznünk, bármi áron - gondolok itt családi együttlétekre, beszélgetésekre és természetesen az intimitásra, amit itt kutyamódnak becéztem az imént.

De, az okosabbja régen vágja már, hogy az ember egy olyan lény, mely még saját hibájából sem tanul.

Figyelem a gyerekeket és visszapillantok (mint A. Miller - a hídról) a saját életemre is, hogy egyszer nem volt elég egyazon hiba elkövetése, ahhoz, hogy tanulhassak belőle. Minimum kétszer, de gyakrabban három vagy négy alkalommal kellett belesétálni ugyanabba a csapdába, hogy rájöjjek, ehhez tényleg kevés vagyok.

Itt vannak a célok az életünkben.
Az jó ha vannak, és az talán még jobb, ha tisztába is vagyunk velük.
Jó a hosszú távú, a végcél, de jobb ha mindez le van bontva - apró lépésekre. Mert az akciótervhez köthető, megvalósítható és a sikere kézzel fogható, ünnepelhető, energizáló.

Elfigyelem a gyerekeket. Nagyon tudnak örülni. Nagyon tudnak lelkesedni, várni és ujjongani, még a legapróbb dolgoknak is.
Egy semmi kis eseményre, készülnek napokkal előtte - számigálják, hogy mennyit kell még aludni, előre terveket kovácsolnak, scripteket gyártanak. Hogy lesz, ki lesz ott, ki hogy fog viselkedni, milyen ruhába jelennek meg és hasonlók.
Aztán a napokig, hetekig vagy hónapig tartó készülődést követi az alig pár percet, vagy legjobb esetben is egy, két órát tartó esemény.
Nekem felnőttként érthetetlen.
De nekik még érthető.
Tehát tőlük kell elsajátítanom!
Az út, a készülődés, az utazás a fontos.
Nem maga a beteljesülés.
Érted?
Az fejleszt, az tesz azzá aki vagyok, az tölt be, azt élem - a másikat csak pontként elnyerem. Megérkezem, beleérkezem.
És nem az-az igazi élvezet, hanem az út - addig!!!
És a gyerekek még tudják.
Legalábbis az enyémek igen...
Két célom van - megtanulni tőlük, és soha de soha nem engedni, hogy ezt elfelejtsék.
Ha ennyivel is maradunk, máris nyertünk.