Sokan félünk a haláltól, sokféleképpen.
Engem speciel, nem a magam - hanem szeretteim esetleges elvesztése tart sakkban.
Láttam, ahogy hozzám egészen közeli személy veszíti el józan ítélőképességét és válik teljesen labilissá és beszámíthatatlanná - gyereke elvesztése miatt.
És láttam gyermektemetést. Ahol a kisóvodás az udavron volt felravatalozva. 3-5 éves gyerekek álltak a koporsó körül sokkosan - és senki nem tudott a zokogáson kívül semmi érdemlegeset mondani. Maga a pap sem.

Hogy kivel mikor és miért, azaz milyen céllal történnek meg dolgok, na az a misztérium.
Ilyen esetekben tényleg kerülni kell a nagy megmondásokat. Aligha van szó, ami vigasztal.
Ezzel szemben - talán a vesztességfeldolgozásnál és a gyászmunkánál is egy fokkal fontosabb - a tanúlságok megkeresése és levonása.
Mert ha nem - minden de minden abszolute hiábavaló volt és marad.

Amikor félelmeim gyötörnek - két gondűző stratágiám van.
Az egyik, hogy minden eddig kapott perc egy ajándék.
A másik meg, hogy nem szabad soha a kiúttalanságra bizonyítékokat keresgélni. Lépéseket kell megtenni. És egyszerre csak az első lépésre kell a koncentráció és erő. Ha egyszerre gondolunk bele az egészbe - megszédül a lelkünk, és azonnal nem fog működni még a legelső lépésünk sem.

Nekem van 2 jó gurum.
A gyerekek, az enyém, a kettő - s aztán minden gyermek, akit kicsit megfigyelhetek, akinek a társaságában, kegyeiben - eltölthetek valamennyi életidőt.
Délutánonként az enyémeket szánkózni viszem.
Bennük az öröm van, bennem az aggodalom. Nekimehetnének felnőtt fejjel végiggondolva - a fának, kerítésnek, beüthenék a fejüket, kiüthetnék a fogaikat - minden egyes ereszkedéssel.
Míg ők - csak a lehetőséget látják az örömre.
Istenem...milyen jóóóóóóóóó... - mondják, szinte kórúsban.
Nem szólok egy szót sem, habár nehezemre esik. Kacagok és bátorítok. Mert nagyon de nagyon boldogok.
Na látod, az élettel is így van.

Manapság rettegek az esetleges szegénységtől, a nélkülözéstől, az anyagi bizonytalanságtól.
Ahányszor meglátom a román politikustársadalmat a tvben, erős vágyat érzek a menekülésre, az üvőltésre, a megfutamodásra, az önpusztításra.
Én már régen nem értek semmit. Nemhogy ebben a káoszban tudjam meglátni a nemlétező logoszt...

Utóbb húztuk-vontuk a vásárlást, időhiány miatt. És ahogy teltek a napok - elkezdtük felélni a tartalékainkat.
Utolsó este ugyanazon a héten már másodszor volt túrós laska  a vacsora. Szinte bőgve csináltam.
Amikor hívom a gyerekeket az önfeledt játékból vacsorázni - egymást túlcsiripelve kiáltják - hurrá, megint túróslaska, hurrá, hurrá, hurrá.
Talán ennyire egyszerű... nem tudom, mert még én magam is tanulom.