Romániában élő magyar vagyok. Nem szeretem, hanem egyenesen imádom az országomat és teljes mértékben tudok azonosulni a balkán feelingel. Egy dolog azonban kimondhatatlanul zavar - az, ahogyan a szociális jellegű gondokkal bánik, avagy helyesebben nem bánik hőn szeretett országom. Nem vagyok biztos benne, hogy a jó szóhoz, a lélekből jövő hivatásvégézéshez, a nélkülözők gondjainak és bajainak megoldásához, minden eseben anyagiakra lenne szükség.

Minden tiszteletem annak a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban dolgozó alkalmazottnak, akinek a nevét szándékosan nem említem, mert ez itt nem a reklám helye - aki képes volt szót kérni és megfogalmazni egyéni gondolatait arról, hogy ő bizony rájött, hogy a hozzájuk fordulók problémáinak 99%-t nem pénzzel kell megoldani, hanem néhány egyszerű szál megmozgatásával. Mert országunkra általánosan jellemző az a tendencia, hogy a dolgok elakadnak valahol, és a problémák nagy része emiatt nem orvosolható. Igaz...

Ma reggel megkeresett egy kétségbeesett nő. 

Egy 21 éves fiút nevel 17 éve, gondozó szülőként. A fiú édesanyja hajléktalan sérült. Minusz 13 fokban hányodott étlen, szomjan, remények nélkül az utcán. Az amputált lábcsonkja lefagyott, lelkileg romokban hever.

A hölgy a fiú miatt magához vette az anyát is. Az anyának nem csak ez a gyereke van, hanem ezen kívül még három.

Nem viselkedik normálisan - bizalmatlan, lázzadozó, ideges, menekül, és érthetetlen mértékben van tele fájdalommal.

Kérték valahogy oldjam meg az ügyet - ami mellesleg nem tartozik a hatáskörömbe.

Megmondom őszintén - én nem vagyok senki - de 2 telefonomba került. Kerülhetett volna egybe, ha nem lett volna január 3 és nem lenne a dolgozó társadalmi réteg fele szabadságon még.

Miről beszélünk?

Ha nekem ennyi - és nem mozgok ezekben a körökben mindennap, akkor mennyi lehet annak, aki tényleg ezzel az üggyel foglalkozik?

Rengeteg a kilátástalan helyzetben lévő ember. És a rendszer meg van kövesedve. Megmoccani sem lehet.

Amióta kampányolunk a HIFA PARKért rengetegen keresnek meg, nem a hatáskörünkben tartozó ügyekkel. Képtelenek vagyunk visszautasítani. Egyszerűen nem lehet azt mondani egy zokogó embernek, hogy kérem rossz helyre telefonált, amikor tényleg egy szál megmozgatásába kerül az ügy megoldása.

De rengeteg a megoldatlan ügy.

Kik a felelősök, és miért nem végzik a dolgukat azok, akiknek emberi sorsok vannak a gondjaikra bízva?

Amikor első években dolgoztam pszichológusként, azt hittem megválthatom a világot. Beletörtem. Összeszedtem a darabjaimat és elkezdtem annyit tenni, amennyit emberileg megtehettem. Ha mindenki csak ennyit tenne - már nem lenne ennyi a fájdalom és a jajj-kiáltás.

Nem tudom. Kevés az ember ide.

De egy biztos - eljött annak az ideje, hogy őszintén felismerjük, hogy Románia süllyed - de mi még egymáson segíthetünk. Mert tényleg? Mibe kerül a fölösleget átadni - és azzal nem egy hanem mindjárt egyszerre több életet is jobbra fordítani. 

(Amúgy a 21 éves fiú munkát keres. Van B kat hajtási jogosítványa, autószerelői végzettsége, pincéri diplomája - ha valaki segíteni tud rajta, ne gondolkozzon, cselekedjen.)