Óvódás koromban ugyan nem - de kisiskolás, majd középiskolás és első egyetemista koromban is volt sérült társam, az osztályban, évfolyamon.

Elemista koromban - egy magas, nyurga fiú járt velünk, akinél - ugyan találgatásokba bocsátkozom, de feltételezem, hogy születési rendellenesség okozott valamilyen mértékű értelmi másságot. Nem mondanám, hogy kevesebb volt, hanem nagyon nem szokványos.

Ahogy telt az idő, egyre láthatóbb és egyre kirívóbb lett számunkra a mássága. Leginkább kamaszkorban csúcsosodott ki, amikor mindnyájunkban elkezdett ébredezni és színeket ölteni a szexualítás.

Furán öltöztették, lányos nadrágokat hordott, ami hatalmas nemi adottságát nevettségessé tette - és a szemüvegének szárai, melyek elromlottak, egy egyszerű bugyiperklivel voltak helyettesítve, boggal a tarkóján.

Első padban ült, hiszen gyengén látott és hallott - ahonnan izgalmában, feleltetéskor - elővágtatott, lépésről-lépésre a katedrához, nevetésre késztetve bennünket. Ha táblára írtak fel táblavázlatot, mindegyre kifutott, elolvasott egy-két betűt, majd vissza, leírta, ismét ki, ismét vissza...

Megoldásként - melléje ültettek egy másik gyengén látó fiút...

Ilyen és rosszabb emlékeim vannak a sérültekkel való bánásmódról, a kommunizmusban. Lényeges volt, hogy elvégezze az iskolát, de senkit sem érdekelt, a hogyanja.

Sokszor volt fent az anyukája, aki túlgondoskodással és túlféltéssel rendezte, nevelte őt - nem tanácsadás érdekében, hanem tele neccekkel jött, és üresekkel távozott...

A nyolc év alatt, soha senki nem magyarázta el nekünk, hogy mi van vele, mi a célja annak, hogy nálunk van és nem a speciális iskolában, illetve, hogy mi - vagy ők, az intézmény, hogyan segíthetnénk az ő felzárkózását...

Aztán, középiskolásként egy csodálatos - fizikai fogyatékkal, de hatalmas emberi és értelmi képességekkel bíró lány társa lehettem.

Ott is tabú volt minden.

Amire suliba értünk, ő már ott volt a teremben, s miután elmentünk, azután vitték haza. Akkoriban nem gondolkodtam a nehézségén ennek - de gyakran jut eszembe most, felnőtt szakemberként az áldozat és a tudatosság, amit ez a család felvállalt, a tehetséges lány tanítattása érdekében.

Jó iskola volt, nagy múlttal, tehetséges diákokkal és erős tanárokkal - de itt sem magyarázott meg erről soha senki semmit...

A gyerekeim gyakran vannak sérültek, fogyatékkal élők társaságában.

Ez nem olyan, hogy egyszer megmondom és neked tudnod kell...

Ezt folyamatosan élni, magyarázni és mutatni kell.

A másság elfogadása tanulható és tanítható. De teret kell szakítani rá, időt kell szentelni rá, mert fontos. Én mindig elmondom és elmutatom - élesben is a gyerekeknek, hogy annyit, amennyit sérült társaimtól, fogyatékkal élő barátaimtól kaptam ... annyit soha senkitől nem...

Mert a másság érték, kincs - amit ki kell szeretgetni a héjából, meg kell melengetni és meg kell tanulni megőrizni.

Csak bízom benne, hogy erre a társadalom is képes lesz ráébredni. Mert elég sok időt vesztegetett már el, az értékekről nem is szólva...