2013. január 13., vasárnap

MissSzingli hangos gondolatai egy buszon

Nem vagyok boldog.
Valójában azt sem tudom mi fán terem a boldogság.
Egész életemben hajtottam magam. Ha lett, több kellett, ha több lett - még több. Soha nem volt elég, és soha de soha nem volt elég jó.
Mással elégedett voltam, de magammal soha.
Múltkor - buszoztam haza. Imádok buszozni sötétedéskor. Szól a zene, nem nekem kell vezetnem, csak nézek ki az ablakon és gondolkodom. Gyakran figyelem az utazó embereket. Elképzelek életeket, társítok embereket, sorsokat, hivatásokat - talán Istent játszom, nem tudom.
Magammal soha nem volt bátorságom játszani.
Gyermekkoromban mondták okos vagyok, hát tanultam.
Aztán szintén mondták, hogy doktornak lenni nagy dolog és nekem ott a helyem - hát mentem. Nem gondolkodtam, cselekedtem.
Valóban úr vagyok, arra nem panaszkodhatom, de nem boldog. Soha nem boldog.
Fiatalon vizsga vizsgát ért. Szeretek tanulni, szeretek utazni, szeretek helyezkedni - és ez kísérte végig az egész életemet.
A Férfit soha nem találtam meg, vagy ő nem talált meg engem - idejében ahhoz, hogy gyereket nemzek.
Ott voltam 35 és még egy stabil kapcsolatom nem volt.
Voltak kalandjaim, de nem mehettem férjhez egy jött-menthez. Állítólag ..., mert nekem ezen sem volt bátorságom elgondolkodni.
Hagytam, hogy gondolkodjanak mások és döntsenek mások helyettem.
aztán - egyszer csak mindenki jó erősen bepánikolt. Hogy vénülök, és most már furcsa meg feltűnő, meg beteges, meg kérdéseket ébresztő, hogy miért nincs mellettem férfi meg család...
A barátnők azonnal segítségemre siettek.
olyan randikat hoztak össze, hogy nem tudtam hányjak, vagy köpjek.
A jelöltek sem jöttek be, meg a helyzet sem - erőltettetsége és nem természetes volta miatt.
Akkor jeleztem nekik és minden kedves jóakarómnak, hogy elég.
Ha majd eléggé akarom, elémjön, akinek mellettem a helye.
A múlt nyáron romlott el az egerem. Bemegyek a szaküzeltbe. Nem volt túl sok időm - de annyi pont elég, hogy szerelembe essek.
Gyakran romlott el ez az amit onnan kellett beszerezzek, csak, hogy újra láthassam azt, aki ennyi év után megszólított tekintetével, mosolyával.
Nem akartam többet. Csak látni és erőt meríteni.
Hiszen arra gondoltam - hogy
1. nős
2. fiatalabbakra gerjed mint én
3. buzi
4. talán ő észre sem vett...
Mígnem egyik nap kávézni hívott. Csak úgy, a semmiből megkérdezte, hogy volna-e kedvem. A nyelvem hegyén volt a nem, de azonnal elharaptam és még abban a pillanatban kimondtam az igent kettőnk életére.
A család örvendett. Mi is - de akkor sem voltam boldog.
Valami volt a levegőben.
Mint vihar a előtt a csend.
Szép, szép....de valami nem stimmel...
Nem tudtam elengedni magam, nem tudtam feloldódni. Nem lehetett igaz...
Figyeltem, lestem, gondolkodtam, elméleteket gyártottam - mert egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy csak úgy ölőmbe pottyant a szerencse. És ráadásul, egy olyan ajándék, aminek nem sérült meg a csomagolása sem, nem hogy a tartalma...
Addig kombináltam - míg elege nem lett.
Ultimátumot adott.
Azzal vádolt, hogy gátolom kettőnk boldogságát - pedig ő...
Nem tudom.
Lehet, hogy igaza volt.
De én akkor sem vettem be ezt a maszlagot.
Túl idős vagyok én már ehhez.
És túl tapasztalt, hogy hitelt adjak az égből pottyant csodáknak.
Nincsenek.
Soha nem is voltak.
És akkor ma - jön a 67 éves anyám, akit tisztelek és szeretek - de ami sok az sok(k), és azt mondja, hogy saját kezemmel teszem tönkre az életemet.
A családépítésre való esélyemet.
És hogy kérjek bocsánatot és könyörögjem vissza magam, mert ez az utolsó esélyem egy normális élethez.
Mégis, mi a normális?
Hogy hagyjam, hogy átrázzanak?
Vagy, hogy  alapítsak családot ha érzem a lényegét, ha nem - mert anyám unokákat akar?
Ugyan már....
Ne haragudj, te mitévő lennél?
Mert én már nem is tudom.
Összezavarodtam. Gondolkodnom kell. Habár anyám azt mondja ez átka - a sok gondolkodás...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése