Megérkezett a depresszió...

Mint a galaci gyors. Váratlanul és zakatolva.

Kicsit olyan mint a meghülés. Nem lehet kivédeni, csak számítani lehet rá.

Ilyenkor igyekszem elkerülni az emberekkel való mélyebb érintkezéseket. 

Mondják - a művészetek terén ezek a legihletetettebb időszakok, de fene tudja - ha így van, én csak a vajúdáshoz tudnám hasonlítani.

Amikor ízekre szakadsz szét, eljön a beteljesülés - de ugyanakkor tudod, sejted, hogy onnan már soha többé nincs visszaút. Tetteidnek, gondolataidnak, cselekedeteidnek következménye van örökre.

Az emberben lakó és sokszor vacogó lélek olyan mint egy utcagyerek.

Bizalmatlan, éhes és tele van fájdalommal.

De - valahogy szinte biztos, annyit nem tudsz neki enni adni, hogy jóllakjon, annyira nem vagy képes felmelegíteni, hogy többé ne fázzon és a sebeit sem tudod olyan szinten ellátni és kezelni hogy a vulkanikus mélységből előtörő fájdalom ne maradjon örök.

Életem egyik legnehezebb - depresszióval fűszerezett időszaka - első pszichológusi állásom alatt ért el.

Kívűlről ugyan semmi nem látszott, sőt belülről sem éreztem jeleit. Gyakran zsibbadtam le, de olajozottan mentek a dolgaim.

Egyszer csak - azt kezdtem észrevenni, hogy esténként elfogy a liter bor és enni nem eszem a csokoládékon kívűl semmi mást.

Mondom biztos a stressz, csak elmúlik. De magától persze soha - tenni kellett érte, nem is keveset. Két egész életet kellett feldobni, hogy aztán abból mindjárt négy új szülessen.

Ezekben az a legnehezebb, hogy mint a cirkuszban a legbanálisabb bűvészmutatvány alatt - egyik reggel vagy este, na ki mikor kel... - arra ébredsz, hogy kilóg egy darab a színes tiritarka lelki zsebkendőd sarkából. Megfogod azzal a szándékkal, hogy kihúzd és szépen összefogva visszatedd - de ahogy húzni kezded, még a bugyidat is feltépi - hoz magával mindent.

Felszakad a gát - és ömlik a sok éves kutyaszar a tehénszarral egyetemben - a nyakadba.

Hogy ebből mi a nyeresség ihletettség terén - na... ízlések és pofonok...

A tegnap végigolvastam - talán figyelhettem volna erre is mint jelre - a nagy kedvenceket, mint Pilinszky, Ady, József A, Szabó Lőrinc - és azon gondolkodtam, hogy nincs, valóban nincs új a Nap alatt.

Akkor meg mért tart ott az emberiség ahol?

Nem tudunk magunkról semmit.

Igyekszünk felefedezni minden eddig fel nem fedezett helyet, dolgot, csodát, teret - de a lélek, a belsőnk teljesen felfedezetlen marad.

És nem igaz, hogy ebben segítenek az önismereti csoportok. Azok nem erre valók. Ott megtudsz magadról dolgokat, mesterséges helyzetekben.

Az igazi önmagad a csendben lakik!!!

Volt egy nagyon nehéz döntésem.

Legalábbis én akkor azt hittem.

Ahhoz képest Isten irgalmazzon, amikkel utána szembesültem...

És elmentem a jezsuita manrézába - hogy találkozzam magammal.

Isten tudja hány önismereti csoporton túl - igen, rájöttem, hogy a csendben lakik a Jóisten és a lelkem is valahol ott keresendő.

És - nem is tudom, talán két, három nap után - egyszer csak megszólalt a csend.

És kurva sokat mondott - ijesztőt és bátorítot egyaránt, és egyáltalán nem azt, amit hallani akartam.

A csend egy bátorságpróba.

Csendben lenni merészség.

Olyan kihívás mint a gyerekeknek a sötétség.

Abban laknak a démonok.

Nekem van vagy egy légiónyi is talán - de néha a harcokat csak meg kell vívni. 

S végeredményben - menjünk le banálisba:

ami nem öl meg, erősebbé tesz. 

Nem?