2013. január 24., csütörtök

Még egyet írok, aztán nem tudom...

Ma reggel hatalmas havazásra ébredtünk.
Egyesek örültek, kettesek kevésbbé.
A fiam boldog volt.
mondja, ezt ők csinálták az oviban, ugyanis a tegnap énekelték a Mindzsé, mindzsé, mindzsé ncsétisort... S né, hogy havazik...
Jó dolog ha az emberben örökre megmarad a hit önnön természetfeletti képességeibe. Az enyim valahun elmaradt, de volt, esküszöm.

Eszembe jutott egy felnőttkori szánkózásunk az urammal, aki akkoriban egyáltalán nem volt sem uram, sem ilyen. Ma nem tudnám kivinni a hegyre, csak én járok - de akkoriban mindenben benne volt - állandóan...
Mivel bújkálnunk kellett - erőst limitálva voltak a helyek, ahova ki lehetett moccani.
Pl kirándulni is csak Nagyromániába mehettünk vagy mélyen a hegy gyomrába, ahol nem találkozhattunk még véletlenül sem senkivel.
Minden képpen annyira sikerült megőrizni a látszatot és tiszteletben tartani ezt az egészet, hogy egészen közeli barátok estek hanyatt, amikor meghoztuk a döntésünket a közös élet mellett.

Egy szép, sok havas éjszaka volt.
Jól ettünk, jól ittunk, vettük a szánkót és kimentünk a hegyre.
Valami két órán keresztül folyt a mókázás. Soha nem felejtem el, annyit kacagtunk, hogy erőfeszítésembe került nem bepisilni.
Utolsó körnél a szöktetős jegen mentünk le. Megvolt a sebesség, a nekifekvés teljes szöge - mire aztán reakcióképpen úgy eldobott a hegy alja, hogy repültünk valami másfél métert.
Úgy beütöttük a farokcsontunkat, hogy alig tudtunk hazavánszorogni.
Másnap reggel minden apró mozdulat ordítással járt.

Ami nekem a legjobban tetszett az nem más, mint az emberi jóindulatból fakadó vakság.
Senkinek sem jutott eszébe párhúzamot vonni, vagy megkérdezni, hogy mi a magyarázat arra, hogy mindkettőnk segge fáj.
Pedig a fedősztori megvolt - csak nem használhattuk.

Ha időváltozás van - ma is nehezen ülök rá - de mindez csak a szép emlékek lenyomata...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése