Kilencvenben, amikor megtörtént a marosvásárhelyi magyar-román felejethetetlen összetűzés, a szüleim a családot kettészakítva, két részben húztak el az országból.

Először az édesapám a testvéremmel, majd mi miután eladtunk mindent, felmondtunk mindenhol, elvarrtunk minden kilógó szálat - de csak annyira, hogy vissza lehessen kötni, ha majd úgy tetszik - elmentünk utánuk

.

Már Gyéresen figyelmeztetett bennünket az Isten - hogy kár ebbe belevágni. Elfolyt a féklikid és beleszaladtunk az előttünk lévő autóba. Mivel az autó hűtője ment meg - órákat kellett várni, amíg hoztak egyet Kolozsvárról, kicserélték és továbbmehettünk.

Közben lekéstük a Magyaroszágról induló vonatot, emiatt aztán ott kellett időznünk kitudja mennyi időt, talán egy örökkévalóságot.

Svédországba mentünk.

Soha nem felejtem el Németországot - a hűvős de kiegyensúlyozott fehér bőrű emberpéldányaival, a nagyon finom ételeivel és a hatalmas kikötőjével.

Minden furcsa volt ebben az új világban.

A hatalmas komp, amire autók és buszok fértek fel, üzletek, sohanemlátott édességek és módos, nyugodt emberek.

Ilyen volt Svédország is, benyomások szintjén, ahol a lágerben kapott apartmanunk olyan volt mint egy négymargarettás motel.

Gyereknek a nyelvtanulás hamar megy. Ösztönből, főként ha túlélés kérdése.

Meséli anyum, hogy ahelyett, hogy lejárassa magát, mindig engem küldött üzletbe, mert azonnal tudtam a kismillió termék közül, hogy mi az amit kért. Véletlenül sem vittem tejfől helyett vert tejet.

Ma a hegyen, nagyon sok román szánkózott nagyon sok magyar társaságában.

Színes volt a felhozatal az életkort tekintve is.

A kamaszok már külön csúsztak, véletlenül sem lépve egymás felségterületére. Kicsit később össze is kaptak - de rövid kiabálás után, mindenki leült a fenekére.

A kicsik még vegyülnek.

Bennük nem mély a fájdalom....

Az enyémeket is izgatja a román nép, a román nyelv, a másság.

Ha vannak a hegyen románok, minden bizonnyal egy idő után melléjük keverednek és megpróbálják felvenni a szálat velük.

Ma egy kislányt kaptak el, majd nem sokkal később másik hármat.

Egy adott ponton azt kérdi az egyik közülük, amelyik lehetett olyan sacc tíz, hogy az én gyermekeim miért nem tudnak románul.

Mondom mert magyarok.

De akkor is... ez az ország nyelve...

Értem. - mondom, de a bicska kinyílt a zsebemben.

Biztos nem ő találta ki - mert a kés éle nem feléje mutatott...

A gyerekek önfeledten keveredtek.

Minden szót variáltak, amit románul valaha hallottak.

Ösztönből jól...

Balázs - mint Kosztolányi Bolgár kalauzában ( Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, kilencedik fejezet) - csak ennyit mondott: da....da...inteleg... - de ezt olyan sokszínűen, olyan találékonyan behelyettesítve a megfelelő kontextusba, hogy odajön hozzám a pui de dac és aszongya nekem, auziti doamna - baietelul cum de vorbeste mai bine romaneste decat fetita?

Én akkorát kacagtam,hogy azt meg ő nem tudta mire vélni.

Eszembe jutott Kosztolányi, aki egy egész éjszakát csevegett a bolgár kalauzzal, úgy, hogy közben két szót tudott bolgárul - azt hogy igen, meg nem.

Soha nem derült ki, hogy valójában nem is ismeri a nyelvet.

A jó kommunikáció kulcsa ugyanis soha nem a verbális sík. Fontos, nélkülözhetetlen helyenként, de nem alap.

Az igazi talaj a magabiztosság.

Jó példa erre az én dzsigoló fiam - aki levette a lábáról a nála hat évvel idősebb ksiasszonyt - alapvetően 2 szóval - a da-val es az inteleg-el.

Felnőtt nőként nekem is erre a két nagyon fontos szóra van szükségem a férfiaktól:

- igen

- megértem

Ezzel bárki levehet a lábamról, plané ha magyarul mondja....