Január elsején - valami tisztázatlan körülmények közepette - egy olyan helyzetbe kerültünk, ami nevetségesen megmagyarázhatatlan, de a tanulási lehetőség mindenben benne van.

Egy olyan házba kellett pillantást vetnünk a kazánra, illetve a fütőtestekre, amelynek a tulajdonossa, külföldön tartózkodik. 

A röpke tíz percből, amit eleve erre szántunk - lett hozzávetőlegesen egy óra, mert a kazán nem viselkedett megfelelő módon, így még maradni kellett. 

Hogy mennyire voltak makulátlanok a szándékaink, mi sem jelezte jobban, mint hogy egyikünk sem vetközött neki az akciónak. Kabátban - sőt sállal a nyakunkban ültük, vagy helyesebben álltuk végig a hatvan percet.

Na - mondjon, akárki akármit, ha idegen helyre lépsz, körülszaglászol.

A székelyeknek van egy nagyon találó kifejezésük erre a szaglászásra. Ezt kérdezik: milyenség van? És ebben a kérdésben és a rá adandó válaszban, benne van egy egész család történelme és élete - múltja, jelene, jövője.

Első benyomásom az volt, hogy basszus, mennyire igaz, hogy az ember körülbarikádozza magát egy rakás hasznavehetetlen tárggyal - melynek sem szerepe, sem értéke - de kell, mert emlékek szálainak ezre fűzi hozzánk.

Nagyon furcsa volt a tárgyak között vizsgálódni. Be nem néztem ugyan sehova, mert eleve nem szokásom - de a kint hagyott, a napi szinten használt, az emlékeket előidéző tárgyak között bőven elég volt a délutáni séta. A rengeteg fotó... ez mindig fura számomra. A szélsőségek ébresztenek bennem kételyeket - ha túl sok, vagy ha túl kevés van. Hogy mennyi az optimális, azt nem tudom, ahogy más sem, de valahogy megérezzük. Na itt, rengeteg fotó volt. Kötegekben, és volt amiből több példány is.

A sok egymást eleve kizáró tárgy - az értékes a giccsel, a rusztikus a modernnel találkozott, mintha 2 ház tárgyait gyúrták volna együvvé.

És a háznak - lelke volt. Nem egy, például a magány hangja - hanem kollektív lelke. Azt az érzést keltette, mintha nem lenne egyedül sem magányos.

Aztán - jövet arra gondoltam - hogy jó lenne a mi házunkat meglátni ilyen külsős szemmel. Mennyi információ rejlik a lakás szagában, ízében, ízléses vagy ízléstelen mivoltában, agyonzsúfóltságában vagy ürességében, színes vagy színtelenségében, zajában vagy csöndjében - vagy egyszerűen, ahogy a székely mondja, milyenségében...

A katolikus papok hangoztatják gyakran, hogy amikor házat szentelnek és belépnek valahova, szembesülnek ezzel az érzéssel. A milyenséggel. Amit nem lehet letagadni, megmásítani. Van.

Ott már állíthatjuk, hogy olajozottan mennek a dolgaink, odavagyunk a gyerekekért, fontos a család, szeretünk együtt lenni - mert a szavakon túl rejlik az igazság. A milyenségben.

Sajnálom, hogy a saját milyenségemmel nem szembesülhetek. Megérné. Szerintem egy életre szóló lecke lehetne.