Félelmeim szerint, minden egyes lakasnak előbb-utóbb meglesz a maga szelleme. Nem mintha nézném azt az adást, amelynek szellemjárás a címe, hanem mert ebben nőttem fel.

A mellettünk lévő tömbház igazi akasztottak balladája hely volt.

Abban lakik anyu legjobb barátnője.

Gyermekként gyakran kellett felvinni ezt és lehozni azt, ami hatalmas bátroság-megmérettetéseket jelentettek számomra.

Anyu soha nem értette meg miért dúlok és fúlok, ha oda akar felküldeni.

Kicsit jobb lett a helyzet, amikor gyorskorcsolyázni kezdtem. A napi két edzésnek köszönhetően, ugyanis hármassával szedtem felfele a lépcsőket - s ha elaludt a villany, vagy éppen ott kapott amikor elvették, talán a négy lépcsőfokot is képes voltam megugrani egyszerre.

Az elsőről valaki felakasztotta magát - a pincében találták meg.

Az ő szellemének feljárása volt egészen a másodikig. Előle addig futottam. 

Rögtön a másodikon - valaki egy előző alkalommal szintén felakasztotta magát, saját otthonában, állítólag a kalorifer - magyarul fűtőtest csövére, előle egészen a harmadikig laktam, ahol egyszerűen, kopogtatás nélkül beestem az ajtón, mert nyomomban volt a szellem.

Ez így nem hangzik ugyan rosszul, tekintvén, hogy fantasztikus kondicióban voltam - de ha a szint nehezedik egy hatalmas fazék levessel, valami vinettástállal, egy necc izével - na akkor mindjárt más.

Egyszer közösen tortát sütöttek.

Valamelyik testvéremnek lehetett meglepetés - mert engem szalasztottak érte.

Így értem fel a harmadikig.

Ott megkaptam a szokásos leckét - hogy neveletlen lennék - mert nem csak beesek az ajtón, hanem azt be is vágom magam mögött.

Bocsánatkéréssel és a tortával - torkomban a szívemmel, ami nem dobogott, hanem verte szét a pofámat - elindultam a tortával lefele.

Az elsőn, ahol már nem üldözött a másodikról a szellem, de a saroknál várt a pince szelleme - hatalmas lendülettel ugrottam le a lépcsőkön, mert lekapcsolódott a villany. 

Szerencsétlenségemre, a sarkam beleakadt a lépcsőbe - és a torta felrepült én meg hasra.

Egy tized másodperc alatt - estem hasra, fordultam meg és fogtam ki a tálat meg a tortát, és mindezt a sötétben.

Soha nem mondtam el senkinek.

A minap azonban eszembe jutott.

Szülinapot ünnepeltünk a gyerekekkel.

Valami vendégek érkeztek későn - és csengettek.

Az enyém, a kettő - ha csengetnek állandóan elbújnak - majd közös, elemi erővel törnek elő és ráijesztenek a gyanútlan érkezőre.

Most is elbújtak.

Elbújtatták volna a kicsi szomszédkisasszonyt is - de annak minden félelme előjött.

Legörbűlt szájjal kiáltotta - Itenem Bocorkán...

Az ölömben sem nyugodott meg, ott bömbölt amig fel nem értek a vendégek.

Ránéz az érkező gyerekre - s azt mondja sírós hangon - s én még azt hittem, hogy jön a bocorkán...

Ha az anyja helyett lennék, beadnám sprinternek - hiszen ha fele olyan jövő vár rá, mint énrám - minimum futni tudjon.