Ez a téma is kerülget jó ideje - de azt sem tudom, honnan is fogjam meg, hiszen éget a vége.

Amikor fiatal lány voltam, volt egy szintén fiatal, de kissé idősebb fiú, mint én. Nagyon szépen udvarolt, soha nem rámenősködött. Kiegyensúlyozott volt, komoly és szinte felnőttekhez hasonló módon érdekelte minden, ami bennem volt, amire gondoltam, ami éppen fájt, vagy amiről álmodtam.

Aztán - elszakadt tőlünk - nem igazán emlékszem, hogy is került közénk, és egy húzamos ideig nem láttam. Gyakran eszembe jutott és dédelgettem magamban az álmot, hogy majd egyszer visszatér.

Évek múlva láttam viszont - egy nagyon fiatal lánnyal beszélgetett egy szórakozóhelyen.

Első körben azt hittem a képzeletem játszik velem.

Ugyanúgy figyelt, hallgatott és minden mozdulata arról árulkodott, hogy teljesen képes harmonizálni a másik ember érzéseivel.

De volt ezzel valami nagyon nem stimmel érzésem.

Ismét első körben azt hittem, hogy féltékenység.

Aztán, eltelt az este - nem beszéltünk, ő talán meg sem ismert, én meg nem láttam értelmét feleleveníteni az emlékezetét - hiszen azzal voltam elfoglalva ami bennem volt.

Hogy féltékenység-e vagy tényleg valami gond van azzal az emberrel.

Teltek az évek és újraláttam egy autóban - egy ugyanolyan korú lánnyal, valósággal itta a szavait.

Ekkor jöttem rá - hogy ez volt az amit én akkor éreztem.

Hogy ez az ember nem változott, nem nőtt fel - maradt az a korán érett felnőtt vagy örökzöld lélek, aki valamiért ilyen korú lányokra figyel.

Soha nem viszi véghez a történet fonalát, csak figyel és érzelmeket kelt és eltűnik, hogy aztán ismét találjon valakit, aki nagyon fiatal és bizalmasan kitárulkozik előtte.

A lányok kora változatlan maradt.

Talán a problémák is, amivel épen megküzdöttek.

A férfi kora változott, de szokásai nem.

Azon gondolkodtam - vajon mi lehet emögött, ami nem engedi innen továbblépni és ezt a viselkedést ismételteti meg vele, folytatás nélkül. Csak a szereplők cserélődtek, a jelenet maradt.

Érdeklődni kezdtem, hogy van-e már családja, gyerekei, élete, hivatása?

Mondták valahol külföldön él. Nem sokat tudni - de családja sincs, meg gyereke sem.

Vajon benne is kérdések lehettek - és inkább eltűnt mielőtt mások kérdéseivel kellett volna szembesülnie?

Nem tudom.

De ilyent még láttam azóta.

Ismerek olyan férfit, aki lassan megöregszik - de a barátnői életkora változatlan marad.

Talán amiatt nem tartanak tovább a kapcsolatai mint 1 hónap - mert a barátnők vénülni kezdenek.

Ő meg csak azzal a forgatókönyvel képes megbírkózni...

Nemrégiben egy szórakozóhelyen jártam.

Rengeteg ismerős arcba és történetbe botlottam.

Számomra félelmetesen meglepő volt az, hogy annak ellenére, hogy sokan továbbléptek - és így jártak vissza erre a szórakozóhelyre - már a családjukkal - többen voltak olyanok, akikkel szinte semmi nem történt. Lelkileg mumifikálódtak és évtizedek óta élik estéről-estére újra ugyanazt a forgatókönyvet.

Közben mögöttük van nemsikerült házasságok és párkapcsolatok bomlófélben lévő tömege, tudomásul nem vett saját gyermekeik magánybotjára jutott sorsa, el nem talált munkahelyek, hivatások kudarca - de ők maradtak. Igyekeznek megőrizni a látszatot - a külső szinte változatlan, a ruhatár szinte azonos, ha nem ugyanaz..., a barátok, érdeklődési kör érintetlen, szintén mumifikálódott állapotában - és ők a körhintán - lelkiekben estéről-estére, hétről-hétre, évről-évre és évtizedről-évtizedre ugyanazt...

Elmondom mit generál ez bennem:

- félelmet

- sajnálatot

- csodálkozást

- értetlenkedést

- menekülést

...

És itt nem egy emberről van szó, hanem sokról. Szinte egy egész generációról.

Kicsit olyan, mint a Trainspotting feeling.

Értem én, értem - sőt emlékem is van az érzésről - de könyörgöm, egyszer csak szépen ki kell szállni a hintából és tovább kell menni.

Mert nem hintázni jöttünk...

Nem az a cél, hogy egy jelenetet - ahol éppen fixálódtam milliószor újraéljek - hanem az, hogy végigjátszam az egészet.

Vagy nem?

Van az a román film - paródia - melyben várják Ceausescut a faluban - beszereznek mindenhonnan gyönyörű állatokat, termést, szemszájnakingerét, hogy el tudják kápráztatni a hatalmat, mely soha nem az igazságra kíváncsi - és kiállítják a falu főterére.

Várják, majd jelentést kapnak, hogy a vendégek nem fognak megérkezni.

Mitévők legyenek, megesznek, megisznak mindent - már nehogy kárbavesszen és felülnek a körhintára, a Lupura. Igen ám, de felül mindenki, még a hinta irányítója is. Így aztán nincs ki megállítsa és forognak-forognak körbe - már hánynak, ordítanak, de forognak, orrvérzésig.

...

Ahhoz, hogy megállj - vakkmerőség kell.

Ahhoz, hogy egyedül kiszálj, bátroság és elszántság.

De az élet a hinta után kezdődik.

Nem a hinta az élet - hanem annak az élményének a megélése a hétköznapokban.