Csodálatos, hogy amikor nem vagy a saját utadon, mekkora pofonokat kapsz...mondja valahol Polcz Alaine.
Nekem rengeteg olyan időszak, fejezet van az életemben, amit még nem sikerült beillesztenem a nagy puzzle-be, annak ellenére, hogy törekedtem.

Egyik ilyen darab a legelső pályaválasztási melléfogásom.
Igazi stréber voltam, aki imádott tanulni. Ha lógtam - és volt bizony úgy is, hogy akár egy egész hetet - az csak amiatt történt, mert ki akartam olvasni néhány könyvet, vagy meg akartam tanulni valamit, amire az iskola nem adott esélyt.

És akkor egyszer csak ott volt a nyakunkon az érettségi, a pályaválasztás sürgető feladata és egyáltalán nem tudtam, hogy mihez is akarok kezdeni.
Emlékszem - egy tisztázó osztályfőnöki óra után - ami alatt rosszúllétet mimeltem, amikor rám került volna a sor annak az elbeszélésében, hogy mihez fogok kezdeni - hamar elmentem a legelső újságstandig és megvettem az egyetemi tájákoztatót.

Otthon hosszú órák izzadsággal megtermelt gyümölcseként - rájöttem, hogy torna tanár, rendőr, magyar tanár, újságíró, dramaturg, színész, filozófus, szociológus - s a többi most hírtelen nem is jut eszembe.
Szóval jó közel álltam ahhoz, hogy tudjam merre vegyem az irányt.
Addig kanyarodtam - amíg egy évet várnom kellett.

A felvételi napján álltunk Kolozsvár főterén és azon gondolkoztunk, hogy na... most merre...
Nyilván - semerre.
Itthon kemény év következett.
Hamar el is határoztam, hogy színész leszek.
Nyilván voltak ennek előzményei - de éppen úgy dönthettem volna bámelyik másik pálya mellett is.

Gondosan, komolyan és precizen készültem a következő év felvételijére - amiről már szinte ezer százalékban tudtam, hogy nem fog összejönni. Megérzi ezt az ember.
Pofon is volt egyik nagyobb, mint a másik - ami makacs kanca lévén csak abban erősített meg, hogy most már csakazértis, megmutatom én, hogy kell a széllel szemben jól vizelni.

Aztán egy vén róka, igen nagy név a szakmában, feljajánlotta, hogy meghallgat. Nagy dolog volt ez, persze - mert hát nem akárkire pazarolta becses idejét.
És ismét jó nagy pofot kaptam aznap este - mert nem voltam az utamon.
Miután mívelt és szép rábeszéléssel nem tudott megtörni - saját vágyai múlló tárgyaként, azt mondta: fiam, mikor ébredsz már fel, ez a pálya nem neked való. Túl sokat gondolkozol.
Itt nem gondolkodni kell, hanem csak játszani....

Azért végigcsináltam, hogy még abban az évben bejuthassak egy olyan pályára, amit egyáltalán nem én választottam, hanem ő engem.
Idegilenesnek hittem a pályával való kapcsolatunkat - de most már biztos, kéz a kézben halunk meg.
És tudod mit? Ott már nem voltak pofonok. Csak símogatás. Pedig nehézség akadt, de mintha magától oldódott volna fel az összes.
És elmondhatom, hogy élek meg szakmai elégedettségeket - hiszen ha dolgozom - megszünik a tér és az idő. És valami teljesen más jön létre, amit úgy hívnak, hogy varázslat.

Sok gyerekkel találkoztam az utóbbi időben, akik nem tudták merre tartanak.
Szándékosan nem mondtam el nekik, amit én már megéltem.
Azaz, hogy ha nem vagy a saját utadon, állandoan érezni fogod ezt. A bántalmazást nem lehet örökké tűrni. És az élet ilyen. Pofozkodó.

Ami a puzzleomat illeti - rájöttem, lehet, hogy az íráshoz lehetett köze, ennek a rosszúlválasztott útnak. Hiszen megismerkedhettem közelebbről, testi kapcsolatba kerülhettem olyan művekkel, amikkel amúgy nem kerültem volna - és a legjobban sikerült színművemet akkor írtam meg egy éjszaka alatt, amikor 13 alkalommal néztem végig Dosztojevszkij Ördögeit.
Igaz a művet másnap elégettem - mert egy hang azt mondta :)) - de azóta is bennem él. Minden egyes démona. És nem ő kísért, hanem én kísér(t)em.