Bizonyára mindannyian ismeritek azokat a háziasszonyokat, akiknél olyan rend és tisztaság van, hogy a földről enni lehet, mégis állandóan arról panaszkodnak, hogy takarítanuk kell, mert koszban úszik a lakás. Ők azok, akik módszeresen lemosnak mindent, talán minden második nap, de legrosszabb esetben is hetente - fertőtlenítenek, surolgatnak, törölgetnek - és amikor este nyugovóra hajtják a fejüket, akkor sem mosolyogva alszanak el, hanem azzal az érzéssel, hogy még mennyi munka maradt hátra.

Mellesleg közismert és széles körben elfogadott tény, hogy a takarítás egy véget nem érő feladat. Nem tudod annyira jól csináni, hogy ne kelljen folytatni vagy előlről kezdeni az egész bulit.

Ennek is egyetlen gyógymódja - ha elfogadod, hogy amit tudsz megteszel és ami nem megvár...

Vannak emberek, akiknek az önbizalmuk vagy annak a hiánya helyesebben - van ezen a szinten. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy jól érezzék magukat a bőrükben - lassan csak ekörül forog az egész életük, de az eredmény csak nem elfogadható.

Hiszen minél jobban tepernek a cél elérése érdekében, annál távolabb kerülnek attól. És önmaguktól...

Vannak bizony az életben olyan dolgok, helyzetek, feladatok, állapotok, kapcsolatok, szokások, berögződések - amin ha azáltal akarunk változtatni, hogy túltevékenykedjük - még jobban elromlanak.

S mindez amiatt, mert nem jó helyen fogjuk meg a problémát.

Példának okául, ismertem olyan családot - orvos apuka, gyógyszerész édesanya, egy három éves illetve egy pár hónapos csecsemővel - akikhez külön kihívás volt elmenni.

Először is, ahol megfogtad az utcáról belépve a kilincset, ajtót, bármit - azonnal fertőtlenítették.

Az előszobában ki volt alakítva egy kis fülke - ahova azonnal be kellett lépned, és az utcai ruhádra rá kellett venned egy egyszerhasználatos salopétát és papucsot. a hajadat - ha volt, be kellett kötnöd, majd onnan azonnal a fürdőszobába kellett - ha kellett ha nem... - menned, ahol jó alaposan kezet kellett mossál a fertőtlenítő szapannal.

A gyerekhez nem szabadott közel hajolni. A naggyal szóba lehetett állni - de csak tisztes távolságból.

Úgy érezted magad az egész látogatás alatt, mint aki karótnyelt. És ha tehetted többé soha de soha nem mentél vissza.

Én vállalom, hogy nem vagyok normális - de becsület szavamra - akarva akaratlan az járt minden egyes alkalommal a fejemben, hogy ezek hogy a francba hozták össze a 2 gyereket??? A jó szex nem ilyen embereknek való...

Az önbizalom hiánnyal küszködő ember is ilyen.

Egyre rigurózusabban ügyel a megjelenésére, a külalakjára, a mindenre, ami a külsejével kapcsolatos - miközben belül haldoklik. 

Egy életre kell megjegyeznünk - ahogy az előbb említettem - önmagukkal, kapcsolatainkkal és szokásainkkal kapcsolatban - hogy minden változás belülről fakad.

Soha nem lesz jobb sem nekem sem másnak, ha a problémát nem a győkerétől kezdem megoldani. Lehet vakítóan fényes a virág levele egy napos sikálás után - ha a töve szárad.

A nagyon egyszerű dolgok mindig nagyon nehezek.

Talán a túlbonyolítás miatt.

Pedig egy szabály van - lentről fel. 

Egy dolgot csinálunk fordítva - s az nem más, mint a gödörásás.

De sem én magam, sem a kapcsolataim vagy az életem nem tartozik ebbe a kategóriába.

Köze sincs a halálhoz, csak az élethez. Aminek a törvénye szintén ugyanez - lentről-fel.