Bevallom őszinén - nem szeretek esküvőre járni.

Gyermekkoromban, mivel szüleim harmadik próbálkozása voltam - nem éltem meg az esküvőkre járó időszakot. Ők akkoriban már temetésekre jártak - az esküvőzéseknek lejárt az ideje.

Fiatalabban nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy miért kerítenek hatalmukba rosszabbnál rosszabb érzések az esküvőkön, de feleségként - ma már tudom.

Ezelőtt néhány éve felkértek násznagyságra - számomra szinte teljesen idegen emberek. A férjem számára becsület kérdés volt, hát menni kellett.

Végignézhettem a nagy szartapatást, ami megelőzte a nagy napot. Töredékét láthattam - mi lehetett tehát ezekben a családokban valójában...

Hát azokban a fiatalokban, akik erre a jeles napra készülődtek?...

Nem divat megkérdezni vagy elbeszélgetni arról, hogy fiam - hogy vagy ezzel, nem gondoltad meg magad?... A katolikus egyházban van ugyan házasság-előkészítő, felkészítő - de a legtöbb pap nem érzi kötelességének a kotorászást a 2 megszeppent fiatal lelkében.

Pedig ebben a kutyaszorítóban derülhetnének ki igazán a leglényegesebb dolgok.

Az utolsó száz méteren jössz rá a cél előtt, amikor nyomodban a násznép, a szüleiddel, szűk és tágabb családoddal az élen - hogy tetszik neked ez a sportág, vagy nagyon nem. És akkor a továbbiakban nem is lenne szabad kényszeríteni önmagad - mert őszintén - nem mindenki egy sportos alkat...

Itt még 2 emberről szól a döntés és annak következménye. Mondjuk, hogy anyuka vagy keresztmámi éppen mit fog mondani a hetnesnél ha megkérdik, hogy miért maradt el az esküvő, na az is az ő privát ügye. Mert a nagy nap után nem neki kell leélnie hazugságban és kínok közepette ki tudja hányszor 365 napot. Ugyebár?

Ott van az a fiatal pár.

Mintha fájdalomcsillapító és zsibbasztó hatása alatt lennének. Nem gondolkodnak, mosolyognak kényszeredetten, fel vannak ruházva, mint a cirkuszi majom - éppen a legújabb trend szerint - ott a rengeteg ismeretlen ember, akit vissza kellett híni - mert valamikor mi is vittünk nekik éppen eleget... És hát nem illik ordítani, kiszállni, elsétálni, tömegverekedni, jajveszékelni és hullára inni magad.

Az mind semmi amit reggeltől átélnek.

Hatkorfodrász,sminkes-ruha,vendégek,kínálás,zenészek,idegenek,templom,házasságkötőiroda,fényképész - minimumkilencezerpozícióból - enyhénkétóránát - vendéglő,evés,tánc,evés,tánc,evés,evés,tánc - smég honnanszex? Méghogy nászéjszaka... Legyünk őszinték.

Ez semmi.

A valami a másnap. Az első együtt töltött ünnep, a számlák, a bevásárlás, az üres hétvége, a barátok elmaradása, az új barátok, a ki lettem - ki voltam dilema, a van gyermek, vagy nincs gyermek, hol a gyermek problematikája - a nem szeretlek már mert megváltoztál, a pont olyan lettél mint anyád, hülye vagy mint apád üres esték etűdje.

Mert erről senki sem beszél. Ez jobb helyeken nem téma.

Sőt, sehol sem téma.

Nem trendi az őszinteség. 

Akkor násznagyként - kívánni kellett valamit az új párnak.

Ránéztem a mennyasszony üde arcára - a völegény fiatal és tiszta szemeibe és azt mondtam - bassza meg egyszer élünk, majd megértitek: azt kívánom, hogy legyen erőtök kibírni az első öt kegyetlen évet. Mert olyan katasztrófális intézmény, mint a házasság - még egy nincs is...

Csend lett.

Belőlük kitört a kacagás - gondolom idegalapon. A dressz okozhatta.

Vagy talán a nap fényében megsejtettek valamit abból, amit mondtam és rájöttek, már nincs erejük szaladni.

Szaaaar...