aznap az idős asszony szokatlanúl későn ébredt.

ijedten nézett az órára, majd rögtön az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen minél tovább alszik és minél korábban tér nyugovóra, annál kevesebbet kell költenie nyomorúlt életére.

erre megint utolérte a sírás. ráncos arcán barázdákat szántott a könny és makacsúl befolyt puha, áttetsző nyakába.

nehézkesen állt fel. az utóbbi időben szokatlanúl sokszor fájt mindene. régebben - csak a karja vagy a válla, aztán a lábai és a háta - de most nem, most egyszerre minden. mintha millió tűvel szúrkálták volna láthatatlanul gonosz kezek.

a szokás a konyha fele rángatta - de félúton rájött, hogy nincs miért kimennie. nincs kávé, nincs kenyér, nincs semmi.

emiatt ismét sirnia kellett.

fájt a magány, fájt a szegénység, fájt a lehetetlenség, fájt a sokkal szebb múlt, a félreismert jelen és a legjobban az élet.

mennyivel másként képzelték annak idején.

mennyire nem hitték hogy még egyszer ide fognak vissza kerülni. a semmibe, a nincstelenségbe, a megalázottságba.

ha akkor tudta volna - önként vet véget az életének... - ennél a gondolatnál fájdalmasan hasított bele a felismerés....

- de hiszen még egy reménysugár csak van....

fiatalos léptekkel szaladt be a szobába.

a gondolat ereje megszabadította minden vélt és valós fájdalmától.

türelmetlenül kapkodta elő a ruháit. megmosakodott, gondosan felöltözött, majd elindult. határozott léptekkel rotta a távot - szinte megszünt számára tér és idő.

a rendelő ajtaja előtt tétovázott - hogy mégiscsak hivatlan... - de aztán elhessentette a gondolatot - én vagyok az, aki szívességet teszek. nem ők. életemet ajánlom fel azért a pár lejért...

belépett.

az asszisztensnő kedevesen fogadta.

jöjjön kedves tanító néni, üljön le.

hogy tetszik ma lenni?

a doktorúrral szeretne beszélni?

rendben - mindjárt kijön a beteg és akkor be tetszik menni hozzá.

azalatt a pár perc alatt amíg várnia kellett nem gondolt semmire.

az elszántsággal vegyes félelem és kilátástalanság megbénította testben, lélekben.

a neve hallattára eszmélt fel.

szinte kiugrott a székből - majd határozott lépésekkel indult el a kezelő irányába.

- jó napot doktor úr. amiatt jöttem, amit a múltkor beszéltünk és a válaszom igen...

- hogy tetszik mondani?

- hogy vállalom. akarom. igen. kérem azt, amit alá kell írni.

- jól meg tetszedt gondolni? lehetnek nem várt következményei... ez csak egy ajánlat....tessék még gondolkodni...

- nem. a válaszom igen. akarom. de fizetik ugye?

- igen, igen, persze. havi 5oo Ron, plusz a gyógyszerek.

- akkor jó. és mikor kezdhetem?

- azonnal. hívom a kollegát.

- és a pénzt, azt mikor tudják adni?

- azt is most tetszik kapni - a gyógyszerekkel együtt.

itt tessék aláírni. és még egyszer - konfidenciális. tehát egy szót sem, SENKINEK erről az egészről...

- megértettem. amúgy sem beszélek nagyon senkivel. pláné ilyenekről nem.

- akkor jó.

Rá egy hétre a szomszédasszony talált rá a 72 éves tanítónő holttestére a postaládák előtt.

Spekulációk láttak napvilágot az ügyről - de senki nem tudott semmiről.

A halála napján megjelent egy jól öltözött fiatalember. A szomszédoktól kérdezősködött mindenfélét. Azt mondta, hogy az elhúnyt unókaöccse.

Mindenki meghökkent, hogy bezzeg éltiben soha nem jött, s most, hogy örökölni lehet a kicsi lakást, rögtön itt van.

Egy idős bácsi utánanézett a távozó fiatalembernek. majd mindenki nyugalmára kijelentette - kizárt, hogy ennek a lakás kellett - az autója többet ér az egész tömbháznál...

Erre aztán még nyugtalanabbak lettek. 

de egy hét múlva már mindenki másról beszélt.

a doktor is tudta, hogy minden csoda - 3 napot tart...