Az alapítványok, egyesületek munkája - fenntarthatósága, eleve egy csoda. Bevallom őszintén, visszatekintve azokra a helyekre, ahol dolgoztam vagy önkénteskedtem évekig, fogalmam sincs, hogy milyen módon, avagy milyen csodának köszönhetően sikerült megmaradni vagy legtöbb esetben fejlődni és bővülni, éveken át. 

Nonprofit szervezetek lévén, állami támogatottságot vagy nem élvezve, vagy nagyon gyatrán kapva - el sem tudom mondani, hogy miken megyünk keresztül annak érdekében, hogy hónapról-hónapra, majd évről évre fennmaradjunk, éljünk és kielégítsük azon bajba jutottak szükségleteit, akiknek sokszor az életük múlik azon, hogy a magunkfajták mennyire lelkiismeretesen végzik el a munkájukat.

A mi egyesületünk idén ünnepli 13ik születésnapját. Kamasz. Nem volt könnyű gyerkekkora, sokat küzdöttek érte és sokan - de céllal jött a világra és ez a cél életben is tartotta.

Most, 13 életévének küszöbén - mert egy nagyon merészet álmodni. Azt mondta, nehéz helyzetben lévő szüleinek, hogy ő tanulni szeretne, hogy hivatásával minden rászorulón segíteni tudjon. Szülei tisztában lévén azzal, hogy nem fogják tudni támogatni hosszú évekig elnyuló tanulmányait - a csodát a Jóisten kezére bízták. És a kamasz felnőtt, tanult, vizsgázott és bejutott.

Ez a kamasz és az álma - a mi HIFA PARKunk. Pontosan 2oo3ban mondtuk el először ezt az álmot hangosan is, addig csak pusmogtunk róla. Azóta az álom kezd formákat ölteni. Nem tőlünk, nem a jó pályázatoktól, nem is a jó lobbizástól fog függeni ennek az álomnak a megvalósítása, hanem a kegyelemtől.

Erre a felismerésre kellett rájönnöm tegnap éjjel.

Amikor az álom érdekében dolgozni kezdtünk, tarkón vágott a gazdasági krízis, amely még a fizetések előteremtését is nehézkessé tette.

Lógikai szempontok szerint be kellett volna zárni ezt a csomagot - a válság lejártának idejéig. Mert az állam szegény és eladósodott, az egyesület szegény és az emberek is szegények.

Nem zártuk le. Hittünk benne. És ameddig hiszünk, az álom és annak csillaga felfele fog ívelni. Ahogy nem, vagy ahogy valamelyikünk nem - elakadhat egész eddigi munkánk. Mert a csodák ilyenek...

Nemrégiben üzletemberekkel ültem le, azzal a céllal, hogy elnyerje projektünk a támogatottságot. Meghallgattak, megtetszedt nekik amiről beszéltem - majd számokban kezdtek gondolkodni. És nem stimmelt. Mert a csoda nem logikus. Nem számszerű. Igazuk volt. Ahogy nekem is, amikor azt mondtam, hogy ki a franc hitte pl Böjte Csabáról. hogy egyszerű és őszinte hite segítségével, kegyelemből - ennyi gyerek és felnőtt számára fogja előteremteni nap mint nap a betevőt, a fedőt a fejük felé valamint ruháztatja és tanítattja őket. Senki...

Ugyanígy - ki hitte volna hogy egyszerű, vásárhelyi egyesület, aki sérültekkel dolgozik - összeszed a semmiből ennyi támogatót és majd tízezer smst? Senki...

Mert a csodákban hinni kell. Az élteti őket. A tiszta, őszinte hit.

És amíg ez a tarsolyunkban lesz - aggodalomra semmi ok.

És annál nyomósabb érvet, hogy rengeteg sérültnek van szüksége ránk - én elképzelni nem tudok.

Sokszor és sokkal tesz póbára bennünket az Isten ezen a rögös úton, de bízom benne, mindennek oka van - ahogy annak is, hogy mi ennek az álomnak a valósággá formálása érdekében kerültünk össze, hogy végre sok gondozó és sérült megkönnyebbülten felsóhajtson. Megérte...

ügyünkről bővebben honlapunkon - a www.hifa.ro-n