Arról, hogy a szomszéd kertje miért nem zödebb...

A fiam hozzávetőlegesen fél éve uzsukál, hogy bezzeg - me az ő pajtásának az anyukája ezt meg ezt csomagolja tízóraira, amit ő úgy de úgy kíván.
Igaz, hogy a lavinát én idítottam el, egy ártatlan emlékkel.
Amikor mi sulisok voltunk, vittünk mindenfélét, ami otthon vót.
Na...ez most sincs másként. Kivéve, hogy ha én nem szerettem valamit, rámparancsoltak és kuss volt, megettem. Míg én, szülőként, erre a szenvedésre való tekintettel - csak azt adom amit szeretnek.
Sok szülő él a panasszal, hogy a gyermekei nem esznek, válogatnak. Na - ha én is céklát, puliszkát, vinettát avagy padlizsánkrémet, rántottát, spenótfőzeléket vagy bárányhúst adnék - a gyermekek soha ennének.
Így azonban zabálnak.
Ha valami újat kipróbálunk és nekik nem jön be - az, azosmódulag le is kerül az étlapról.
Rengeteg variáció van a gasztronómiában.
És rengeteg variáció és pedagógiai módszer arra is, hogy a gyermeknek öröm és élvezet legyen az étkezés.
És bizonyára észrevetted, a gyerek azt nem részesíti előnyben az ételek közül, amit apu meg anyu sem szeret.
Elég az hozzá, hogy úgy a jó mint a rossz étkű gyerek - előbb utóbb csak eljut majd oda, hogy anya főztje a legjobb. Föltéve, ha anya egyáltalán főz...
Ma végre elkaptam az oviban a szóban forgó édesanyát.
Mondom neki, azonnal ki vele - mi az amit pakolsz te a gyerekeidnek, mert Balázs szerint omlós kenyér, amiből meleg csokikrém folyik ki.
Ó dehogy - mondja, nincs csoki soha. Vajas kenyér, sonkával és sajttal.
Na tessék. Éppen amit én szoktam pakolni...
Mi sulisként cseréltünk.
Szünetben lefuttatunk egy gyors közvéleménykutatást, hogy ki mit hozott.
Kinek mi kell és mit ajánl érte cserében.
Szünet végére megvoltak a kisímult, jóllakott arcok, a más kenyerén.
Aztán nyolcadikban, amikor már ránktört a fogyókúra-láz - a fiúknak adtuk a kenyerünk (javát) et, amíg anya otthon üldögélt nyugodtan, hogy abban a gyermekben legalább egy szendvics benne van...

Na kérem szépen - mondjon csak ki mit akar, így van ez éppen a szomszéd kertjével is.
Jajjgatunk meg bezzegezünk, hogy neki, meg nekik - míg az enyém, s így meg úgy, lárifári. Kívűlről minden fényes, csillog - de ha bennebb mennénk - láthatnánk egy-két csodát.

Mára legyen elég annyi, hogy a gyermek példája mindannyiunk számára egy hatalmas tanúlság.
Hogy csak látni véljük a meleg, kifolyó csokit az omlós kenyérből.
Míg a valóságban - éppen ugyanazzal küzd, amivel mi is.
Kenyeret cserélni nem érdemes.
Fogyókúrázni már inkább.
Mert minden nagy kiéheztetés után dukál egy nagy zaba.
És az otthoni ízeket, hidd el nekem - a világon semmi de semmi nem pótolja.
Ámen