Amitől félünk, azzal vonakodunk szembenézni. Azt hiszem ez egy velünkszületett hiányosság, amit vannak akik elnőnek, és vannak akik arra kényszerülnek, önhibájukból, hogy életük végéig ezzel éljenek együtt.

Gyermeknevelés és felvigyázás közben szoktam hangosan mulatni azon, ahogy a gyerekek közlekedni tanulnak.

Van nálunk egy kisebb domb, amin gyermekként óriásit lehet ereszkedni mindenféle járgányokkal, amihez hozzá lehet férni.

Elsőként a háromkerekű műanyagmotorral. A dombnak köszönhetően nálunk a gyerekek elkezdik ezt izi rájderezni olyan másfél-kétévesen.

Ezt követi a roller vagy hajtány, gördeszka, görkorcsolya, pótkeres majd kétkerekű bicikli.

A lányok - ha valaki vagy valami jön velük szembe és nem tudják kikerülni - behunyják a szemüket és visítanak.

Ez fiúkra nem jellemző, de a lányokra kivétel nélkül igen.

Mert a fiúk - egyszerűen nem engedik meg maguknak, hogy szembesüljenek a veszéllyel. Utolsó percig remélik, hogy az, majd valami csoda folytán eltűnik az útjukból.

Sajnos felnőttként már nem ilyen veszélyekkel szembesülünk. És rendszerint a következménye sem a bőr lekopása a térdünkről, ami egy csókkal helyre is jön az esti fürdetésig, amikor jó hangosan ki lehet ordítani az aznapi felgyűlt stresszt.

Felnőttként komoly és felelősségteljes helyzetek vannak a kezünkben - amit nekünk kell eldöntenünk, sokszor másodpercek töredéke alatt - és a meghozott döntés befolyásolhatja nem csak a mi életünket, de a tőlünk függő emberek életét is.

Édesanyám mesélte, hogy gyermekként gyakran játszottak a temetőben. Ha halott volt a felnőttek erőszakoskodtak, hogy meg kell nézni, hogy utólag meg ne álmodják. Meséli, hogy ez egy mekkora kín volt, hiszen rettegtek.

Aztán - egyszer valaki közeli halt meg a szomszédban, és rájuk ijesztettek - hogy a halott visszajön, ha nem maradnak csendben.

Képzeld el azt a félelmet a gyerekben, aki amúgy is szellemekkel meg boszorkányokkal van körbevéve...

Anyuci - közel hatvan évre rá is retteg a halottaktól.

Gyermeki félelemmel hunyja be a szemeit - azon az elven, hogy ha én nem látok, talán engem sem látnak.

Sok felnőtt hunyja be a lelki szemeit élettel és halállal szemben.

Saját és mások életét illetően, valamint saját és mások halálát tekintve.

Nem jó. Nem helyes. Úgy az élettel, mint a halállal meg kell tanulni szembe nézni.

Amikor beteggondozókat tanítottam megrökönyödve tapasztaltam azt a hatalmas tabút, amibe a halál említésekor ütköztem.

Infantilis félelem, rettegés és nem akarom hallani attitűd jellemzett szinte minden egyes felnőttet.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy nem magukat féltették és féltik ezek az emberek, hanem a beteg gyereket vagy férjet vagy hozzátartozót, akit esetlegesen maguk mögött hagynának saját - hírtelen bekövetekezendő halálukkal.

De fontos tudni, hogy attól, hogy bedugom mindkét fülem és eltakarom a szememet, ez még van, létezik és valóban megtörténhet velem.

Akkor tudok megküzdeni vele ha farkasszemet nézek.

Ha előzetesen szervezetten átgondolom, hogy kinek mi lenne a feladata - ha én nem lennék, ha megtanulom magam pótolhatóvá tenni, ha belátom, hogy az élet kereke utánam is tovább forog - talán a félelmem is megszűnik.

De ahhoz először magamban kell lerendeznem a dolgokat.

És ha sikeresen át tudom gondolni és meg tudom nevezni még éltemben azokat az eszközöket - humán és tárgyi - amit ilyen esetben fel tudnának használni szeretteim - ezáltal az ők életüket is megkönnyítem.

Nem csak a magam számára tehetem még transzparensebbé szerepeimet és feladataimat, hanem számukra is. És akkor egy ilyen esemény bekövetkezte esetén - a családom nem szétesik, hanem - mintegy segítségemmel - újraszerveződik.

Fontos a halállal való szembenézés.

Amíg ez nem történik meg bennem - az életemet sem vagyok képes a maga egészében elfogadni, megnézni és megélni.

Céllal vagyok itt, és feladatokkal. 

Ehhez kaptam képességeket, eszközöket, embereket - sorsot - amit teljesítenem kell. És amiből nem csak nekem van tanulnivalóm, hanem mindazoknak, akik engem körülvesznek.

Ha csukott szemmel vágtatok végig ezen az életen, céltalanúl, rettegve és remegve az elkerülhetetlentől - sajnos nem tettem semmit. Vagy nem tettem meg semmit abból, amiért tulajdonképpen létrejöttem.

Nem véletlenek az eszközök, a szerepeim, az amivé formálódtam - ahogy azok az emberek sem, akik éppen körülvesznek.

Fontos - hog megtanuljam kiengedeni a görcsösséget - önmagamból, lelkemből és végtagjaimból. Görcsösen fogok embereket, kapaszkodom kapcsolatokba, és az életbe - amit így, meg sem tudok élni a maga teljességében.

Mernem kell ütközni, mernem kell elengedni - hogy visszajöjjön, ha valóban mellettem a helye - és mernem kell rácsodálkozni a végre is. Mert úgy kap majd értelmet és lesz eggyé minden ami most csak rész.