2013. január 20., vasárnap

Amikor kamasz voltam - nem volt elég az életkori sajátosságaim adta nehézségekkel való szembesülés - ráadásként erre az időszakra estek családunk legnehezebb és legelviselhetetlenebb válságai.
13 évesen szembesültem a halál és veszteség fájdalmával, ami az arcomra fagyasztotta a mosolyt. Ekkor ébredtem rá, hogy valójában, nem azzal van baj, aki eltávozik az élők sorából, hanem azokkal és azzal amit maga után hagy. Fel kell dolgozni egyesével emlékeket, frusztrációt, konfliktusokat, elvárásokat, derékba tört délibáb reményeket a közös és szép jövőről, ami így, megszűnt létezni.
Órákat ültem a temetőben és elmélkedtem azon, hogy mit is keresek én az életben - ezzel amim van, ezzel aki vagyok és ezekkel amik előttem állnak vagy sem.

A halállal való farkasszemezés még semmi volt, ahhoz képest, ami ezután következett. Az arcomra fagyott mosoly megkeményedett, a lelkem szinte teljesen bekövesedett - és beállt a normálisba - az állandó, kóros szomorúság.
Ezeket az éveket - a maguk tanúlságával egyetemben, ha újra kellene éljem, egyszerűen belezavarodnék, Nem lenne erőm még egyszer végigsétálni a halál árnyékának völgyén, inkább belepusztulnék. De akkor valami életben tartott. Bizonyára az, hogy ma itt legyek, és ha egyszer felszakadnak a gátak, nagyon sok embernek el tudjam mesélni, hogy van remény - és meg lehet, meg kell sőt - megéri megcsinálni...

 A gátak még erősek. Dolgom van velük. Gondolom nem is kevés... Most nem erről szeretnék együttgondolkodni, hanem arról, amit a fájdalom - majd az önként vállalt és rád fagyott, rád dermedt kóros szomorúság, búskomorság jelent.

Vannak ezek az idős nénikék, feketében, a templomban. Na ezekre mondják helyesen, hogy a lélek is csak hálni jár beléjük - és pontosan emiatt a rájuk dermedt, kényelmetlen szerep miatt.
A tekintetük üveges, valóságot már nem lát, csak amit látni akar - rendszerint feketében az egészet - komorak, fagyosak, életnek jele sincs rajtuk.
Én nem vitatom, hogy amin keresztülmentek bagatell - mindenkinek megvan a maga keresztje ... - egyszerűen csak azt mondom, hogy így élni nem szabad.
Nem teheted sem az Élettel, sem a családod tagjaival - akiknek valóságos kín az ilyen családtaggal együtt lenni, mellesleg emiatt is kerülik őt - ami eleve egy ördögi kör, mert a búskomor ember - ettől még szerencsétlenebbnek érzi majd magát. Nem teheted Ömagaddal. 

Hol vannak azok a mamák ilyentén - akik csudajókat főznek és sütnek, hisz ez a dolguk, akik kedélyesek és viccesek, tele vannak jóindulattal, szeretettel és megértéssel, jósággal és jámborsággal???
Miért nem látni manapság ilyeneket?
Miért fagyott rá az emberek arcára, életére, jellemére a fájdalom, a mosoly, miért nem lakik már bennük élet?

Hogy én, akkor , ott fiatalon - évekig tartó hatással és következményekkel így jártam - érthető - hiszen nem tudtam hogyan kell továbblépni ebből. De hogy egy bölcs, felnőtt vagy idős személy - miért fixálódik, dermed meg ezen a szinten - na az már kevésbé érthető...

Nekem 2 jó mamim volt. 
Egyik megtanított mindenre amit a pasikról, a női rafinériáról, a tekergésről, a szépségről és annak ápolásáról, a flörtölésről és szórakozásról tudni érdemes.
A másik, aki többet volt velem - megtanított sütni, főzni, rendet teremteni, sokat olvasni, szeretni és a romokon mosolyogni.
Pedig mindkettő annyit de annyit szenvedett, hogy az nem is emberi.
De elegánsan lepalták magukat és továbbléptek.
Ma hol vannak az ilyen emberek?
Nem másért... a gyermekeinkért, a következő nemzedékért, akinek joga van ezekhez a humán erőforrásokhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése