Amikor a nyáron elhúnyt Kopp Mária - bennem 2 dolog hagyott nagyon mély nyomot a lánya közzétett búcsúlevelében - 

• az egyik az volt, ahogyan arról mesélt - hogy édesanyja állandóan dícsért...,
• a másik meg az, hogy emlékei szerint a halállal való szembesülés már gyermekkorától természetes volt számára, szülei hozzáállásának köszönhetően. 

Sokszor jelenik meg írásaimban az élet és halál ösztön - ilyen vagy olyan formában, mert aktuálisabb, mint eddig bármikor. Hiszen gyerekeknek adtam életet - melyet igyekszem minden erőmmel megőrizni, formálni és értelmessé tenni. Mert minden egyes molekulámmal úgy gondolom, hogy az igazán lényeges dolgok a gyermekkorban kezdődnek el és alakulnak ki. Hogy aztán a késöbbiekben, egyéni útunkon, harcaink során daccolunk velük, félretoljuk vagy levetközzük és mással helyettesítjük őket - az más. És helyénvaló. De a győkerek még akkor, ott - a legnagyobb csatákban önmagunkkal és a világgal szemben is fontosak és iránytadók.

A gyermekek abban az életkorban vannak, amikor ismerkednek kézzelfogható és elvont dolgokkal, fogalmakkal, elméletekkel - de elsősorban élettel és halállal.

Szinte naponta téma hogy ki hogyan öregszik meg és hal meg, mi van akkor, ha fiatalon hal meg, mi van azokkal a gyerekekkel akiket a hírekben mutatnak, hogy olyan korán elhúnynak, mi lesz velünk és mi vár rájuk.

Ha bennem tabu, ha számomra fájdalmas a szembesülés - magyaráztom sem lesz. Vagy ha lesz is, a gyermek érezni fogja a félelmet a tartalom mögött. Mert őt soha nem a kimondott szavak érdeklik, hanem a hozzáállásom.

A lányom a legdirektebb ebben - ilyenekkel állít szembe: anyu mért mondtad azt, hogy jó, amikor csóváltad a fejedet és látszodt, hogy egyáltalán nem jó?

- anyu miért voltál kedves a telefonbeszélgetés alatt, amikor előtte annyira haragudtál, hogy cseng a telefonod?

.... anyu, anyu... és anyunak válaszolnia kell...és nem akárhogyan. mert a gyerekek akármilyen válaszokkal nem elégednek meg. ők a legjobbnál soha nem hagyják alább...

Szintén ők azok, akik naponta tükröt tartanak az életösztöneimet illetően is - ilyesmiket feszegetve, hogy szexualitás, hűség, szerelem, házasság, életcél, hivatás - mert mindenre kérdéseik vannak. És nem egy kérdés, amit valahogyan csak csak megválaszolok, hanem ezer kérdés. A téma velejéig mennek el és teljesen kivesézik azt.

Kopp Mária rengeteg dícsért - mondja a lánya.

Nem tudom mi lett a lányából, én azt tudom, hogy az anya mi mindent letett a tudomány asztalára a gyermeknevelés kihívásai mellett...

De egy biztos, bármi is lett abból a gyerekből - ha ilyen emlékei vannak, az már félsiker.

Avagy egy szülő, akkor csinálja jól a dolgát - ha a gyereke nem azt tanulja meg elsősorban, hogy milyen hiányosságai vannak, hanem azokat a dolgokat, amikkel rendelkezik. Hiszen az élet problémasorozatok tömkelege. És nem az a lényeg, hogy éppen milyen problémával szembesülök, hanem az, ahogyan tekintek rá. Az, ahogyan viselkedem ezekben a helyzetekben. Tudom-e mozgosítani meglévő eszköztáramat, vagy hiába vannak meg a megfelelő eszközeim, ha fogalmam sincs azok használatáról, és minden egyes probléma kifog rajtam.

A házasság is dícséreteken kellene alapuljon. De ez ritkán történik meg. Megszokjuk egymást. Kijárónak tekintjük, magától érthetődőnek azokat a dolgokat, amikért a másik igenis megdolgozik és áldozatokat hoz.

Nem szabad.

Az örömöm és szeretem forrása, centruma - otthonomból kell származzon. Ne kelljen nekem kimennem, vagy azért kimennem - hogy visszajelzéseket kapjak, szeretet kapjak, dícséretet kapjak. A kinti is nagyon fontos, de elsősorban a benti adja meg a kiegyensúlyozottságomat.

Amikor valami hiányzik a bentiből - elkezdünk menekülni, kirohanni, felpörögni. Állandóan látok ilyen embereket. Sietnek, futnak, elfutnak, intézkednek, telefonálgatnak, ritkán tartozkodnak otthonukban és keveset. Ami ördögi kör - mert amitől menekülnek - újabb vitákat szül.

Annak a hajónak, ami a lelkem - jelen esetben ennek a véges életnek a tengerén - kormányossa is van. És megálljt kell parancsolnom neki. A felpörgéseket ugyanis - akárcsak a gravitáció törvényén alapuló földi életben - szédülés, majd koppanás, elesés követi. 

De nem kell azt kivárni. Nem kell azt lehívni és kihívni. Önmagadtól is meg lehet állni és végre fel lehet tenni azt a néhány nagyon lényeges kérdést, ami körül az életünk, mindannyunk élete forog.

Erre a legjobb természetesen a ma. A most. Ez a legmegfelelőbb pillanat azoknak a kérdéseknek a megválaszolására, amik elől már annyi éve menekülök...