Amikor lányként az anyaországba mentem - a legfontosabb feladatokon túl volt egy ami a büszkeségemnek kedvezett. Olcsóbban és jobb ruhákat, lábbeliket lehetett beszerezni, mint itthon az akkori Consignaciókban. Tehát soha nem hagytam, vagy szerintem - tömegesen - nem hagytuk ki a lehetősséget, hogy felöltözzünk.
A ruhák, cipők amiket megvettünk - strapabíróbbak és divatosabbak voltak, mint amit itthon meg lehetett venni. Már messziről látszott, hogy Magyarban jártál, s az bizony sokáig nem volt akármi.

Egyszer, talán ballagásom utáni esztendő lehetett - nem is, azután kettővel szintén oda szólított a kötelesség. Több pénzem gyűlt össze, mint amennyire előzetesen számítottam. És éppen amikor elkészítettem magamban a tervet, hogy hol és mire fogom ésszerűen elverni - a szomszédban elhúnyt egy idős néni.
Kijelentették, hogy mehetünk és bármire licitálhatunk, mert a módos rokonok nem akarnak megtartani semmit a néni egy életen át összegyűjtött tárgyaiból.

Félve, tiszteletteljesen és szorongva mentünk át - az épp lelkét veszített házba.
Olyan volt mint amikor valaki kibújik a ruháiból és ideiglenesen a padlón hagyja.
Én mindig mondom, hogy egy lakásnak lelke van.
És ezt akkor érezni a leginkább, ha rádbíznak egyet megvigyázni, amíg elutaznak a háziak, vagy ha éppen meghal valaki, aki addig belakta, kihasználta, élte, birtokolta.

A néninek rengeteg régi, antik dísztárgya, csodaszép festménye és egy hatalmas könyvtára volt.
Akkor az apám felesége és én - rettentő mód kirugtunk a hámból. Ő a festményekre és kis mütyürökre csapott le, míg én a könyvekre.
Két zsák könyvet vettem meg - ha jól emlékszem tíz rongyért.
Felbecsülhetetlen érték volt, amit természetesen a buszsofőr nem osztott - lelkesedés szintjén, amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy én azzal fogok hazautazni.

Amikor megszülettek a gyermekek - már méretesre rugott az örökölt, vett és szerzett vagy nyert könyveim száma. Büszkén mutogattam mindenkinek, aki meglátogatott. Mert azokat mind olvastam is, történetek fűztek hozzá és egyenként ismertem, szerettem és nevén szólítottam őket.

Aztán egyre kisebb lett a hely, egyre jobban kellett vigyázni a por-atkákkal - nyílván, kisgyerekek voltak - és egy Húsvéti nagytakarításnál úgy döntöttünk, hogy eladományozzuk őket. Nekem a szívem meghasadt. Azóta is álmodom a könyveimmel.
A férjem azt mondta - kincsem, ma már bármit le lehet tölteni a netről - egy kis adatként tárolni lehet, ebben mindig számíthatsz rám.
Az ígéretét természetesen betartotta, mert ő amúgy egy ilyen ember.
Csakhát...tudod...az emlék az emlék, a könyv az könyv, s ami az enyém, nos...az az enyém...

A könyvek az Egyházhoz kerültek.
Gyakran látom viszont őket.
Van úgy, hogy korábban megyek - egyet-egyet leveszek a polcról, megsimogatom és behúnyt szemmel emlékezem....