Amikor én elhatároztam, hogy katolicizálok, már réges rég a katolikus liturgia és érzésvilág töltötte be az életemet.

Valahogy úgy történt ez - hogy addig rendben voltam azzal a vallással, amelyet a szüleim választottak számomra, ameddig hatalmas nagy káosz nem kezdte uralni az életemet. Békeidőben sok a hős...

De amikor háború lett és elkezdtem keresni a korlátokat, kapaszkodókat - az az Egyház, ahol szabadság volt és nem vezettek, hanem nekem kellett magamat elvezetnem - nem adott számomra megnyugvást.

Ilyentén gondolom én azt, hogy a lassez faire nem egy szerencsés dolog.

Mert az anarchia nem szabadság.

És a megkötöttség és szigorúság sem vezet döntésképtelenséghez.

Először tehát 24 évesen részesülhettem szentgyónásban illetve járulhattam szentáldozáshoz.

Hogy mekkora volt a különbség a megélés terén - a 14 éves úrvacsoravátel pillanata és az első, egy évtizeddel késöbbi szentáldozás között - na azt szavakba foglalni nem lehet...

Pedig ugyanaz az ember voltam, ugyanolyan mély és mélyről vérző lelki sebekkel - de úgy tűnik más-más talajt mozgatott meg és ért el bennem a két hasonló szentség befogadása.

A gyónás - mielőtt át nem éltem - külső szemmel butaságnak tűnt.

Ugyanazt szajkóztam, mint bárki más - ugyan, ugyan miért lenne nekem szükségem közbenjáróra, ha én az Istennek el akarom mondani, hogy bocsánat és ne haragudj...?

De - ezzel szemben abban az időben, amikor közbenjáró segítségével tarthattam állandóan tisztán és készenlétben a lelkemet - egy olyan pár évet eredményezett - amilyent soha máshol nem élhettem volna át. Nem is testben éltem - csak lelkiekben. És nem rövid időről beszélek.

Azt kérdezte valaki utólag - hogy te, aki annyira szereted a szexet - mi a fenét csináltál ezek alatt az évek alatt?

Bevallom őszintén - meg kell ismételnem magam: nem testben éltem le azt a pár évet. Avagy nem is ott élt és lakott a lelkem - hanem valami megfoghatatlan állapotban.

Ezt valószínű azok tudják megérteni, akik napi szinten meditálnak - és gyakran vonulnak el feltöltődni a divine-ből...

Testi érzés hozott vissza az életbe - azaz onnan fogott meg az ördög, ahol a leggyengébb voltam. De akkor és ott hittem abban - hogy teremhetek én még gazdagon gyümölcsöt.

De tudod miben reménykedem? Hogy egyszer majd visszakaphatom azt, amit egy döntésnek köszönhetően elvesztettem.

Nekem ugyanis van fogalmam arról, hogy milyen lehet a teljességben élni. 

Ezért nem foghat ki rajtam törvény - ami éppen szinte tíz éve foszt meg attól amire vágyakozom - büntetve engem, mert néhány pillantig ember voltam - és a következményeket nem eltagadtam, hanem felvállaltam, nem foghat ki rajtam elmélet, vagy bármi más - ami azt a teljességet kívánja tagadni és nemlétezővé tenni, amiből ennyi év után is táplálkozom.

Számomra egyszerűen nem lehet kérdés az Isten - sem a vallások, sem a vesztességek vagy fájdalmak, sem az örömök vagy szemfényvesztések szűrőjén át.

Mint a mesében - amit megéltem - nem veheti el tőlem senki.

Lehet hogy meg kell másznom 77 vashegyet, el kell koptatnom 77 vasbakkancsot és közben semmi jel nem fog utalni arra, hogy legalább jó úton haladok - mert ami az enyém volt - és még lehet, azt egykönnyen nem adom.

Na ilyen egyszerű...