A nő meg a kutya...

Volt a szomszédomban egy idős hölgy.

Valamikor ötvenévesen költözhetett ide. És aki idős korban szakít győkeret, valljuk be, eleve gyanús.

Gyanút kelt bennünk a költözés ténye, hogy miért nincs mellette férj, hogy mi késztette váltásra ebben a korban, amikor a begyűjtött életterméseken kellene kotolni és nem csak úgy gondolni egyet, és a leginkább az, hogy miért nincsenek emberek és egy család körülötte.

Ő pedig - nyilván érezhette a jó szomszédi bizalmatlanságot - senkinek nem mondott el semmit. Hagyta az embereket találgatni, elméleteket gyártani, sűlni, a saját zsírjukba.

Egyszer - valami három évre rá, hogy ideköltözött, megérkezett a semmiből a barátnő is. Furcsán törte a magyart és mindenkinek osztogatta a curkorkáit. Elviselhetetlen volt és nagyképű, de természetesen örültünk neki.

Újabb találgatások kaptak szárnyra, melyek szerint mindkét nő leszbosz. Ez egy fiatalkori szerelem - amit most élnek meg a maga teljességében, hiszen már a kutya sem gyanakszik rájuk.

Aztán - feltételezem, hogy elpanaszolhatta fájdalmát a barátnőnek a szomszédasszony, mert egy kirándulói - Vásárhely, Szováta, Parajd, Szováta, Vásárhely - körútjuk eredményeképpen - előkerült egy ajándék kiskutya.

Aranyos volt, igazi fehér vakkancs szőrgombóc.

Soha nem engedte, hogy megfogjuk, gyámbásszuk - igazi mogorva lett. Így lettek a cukorkás barátnő távozása után, ketten egyek - ő és a kutya.

Egyszer egy beteges néni a tömbházunkból arra kért bennünket, hogy a tévedésből - az ő postaládájába dugott levelet, vigyük át a kutyás maminak.

Szerinte egy kis szivesség volt. Szerintünk a próbák próbája.

Leültünk megvitatni, hogy összetépjük és eldobjuk, elégetjük és eldobjuk, eldobjuk, elégetjük, leejtjük, elfeledkeznk róla, letesszük, kitesszük, elfutunk, mégis bemegyünk, kopogunk, ledobjuk, elfutunk.

Hitünk szerint a nő egy igazi boszorkány volt. Aki cukorkákkal csalogatja be a gyerekeket otthonába és ott megkötözi, megkínozza, majd megöli őket egyenként.

Erőt vettünk magunkon és egymáson. Bementünk.

Soha nem fogom elfelejteni - úgy reszketett a lábam, hogy a fogam vacogott bele. Kopogtunk. A kezemben a levél. Egy örökkévalóságra nyitott ajtót. Meglepetten nézett ránk. Annak ellenére, hogy legalább ötvenszer megbeszéltük, hogy mit fogunk mondani - néhány szó jutott eszembe.

Juliska néni küldi. Hozzá dobták. Tessék...

Kedvesen mosolygott.

Cukorkával megkínálhatlak? kérdezte.

A csajok elfutottak visítva.

Nem - mondtam zavartan, nem kérünk köszönjük, csókolom.

Majd én is utánuk futottam, már ahogy a reszkető lábaim vittek.

Alig egy fél évre rá, holtan találták a furdőkádban. Agyvérzés - terjedt el utólag.

A kutyust, akit legjobban szeretett - mellette találták meg a kád előtt, a kisszönyegen. Állítólag bánatában utánahalt.

A belső szobában meglepetés várt mindenkit akinek bejárása volt.

Egy gyerekszoba volt berendezve. Kicsi ággyal, mellette hintaszékkel, ruhácskákkal, pelenkázóval.

Egy olyan gyermekszoba, mely érintetlen volt. Valakit vártak ide, aki soha nem érkezett meg.

A hölgy után egy valaki maradt, aki a titokról mondhatott volna valamit - de az is eltűnt fura cukorkáival a félhomályban...