Veszteségről...

Annával ma összeakadt a szarvunk. Nem fajúlt ugyan veszekedésig a dolog, de bármilyen megoldást ajánlottam a felmerűlt problémára - röptiben blokkolta - egyedüli elfogadható megoldásnak tartván azt, amit ő ajánlott és számomra volt elfogadhatatlan.
Utoljára is magyarázatot adtam a kialakúlt helyzetre, majd felhívtam a figyelmét arra, hogy ezúttal nem csak magára fog kelleni összpontosítania, hanem másra is. Ez egy ilyen helyzet lesz.
Közben megvolt az ebéd, a mese - amikor megpuszilom lefekvéskor kijelenti - anyuka én még mindig nagyon haragszom.
Mire Balázs fiam - ugyan Anna, egy kis sérelem... Megvolt, fájt, elfelejted és kész...

Bizonyára nincsenek véletlenek, mert számomra ugyancsak nem léteznek.
Veszteségek, annál inkább.
Pesszimista lévén - hajlok afele, hogy hinni tudjam a maga teljességében, hogy Isten valóban azért vesz el dolgokat, hogy mást, hasznosabbat adjon helyette.
De én, aki benne vagyok, erre rálátást nem kaphatok, vagy ha megkapom, az rendszerint későn történik meg.
Elviselni sokkal könnyebb az olyan történéseket, amiknek értelmük van.
Ha valaminek nincs értelme, vagy én találom meg azt - na az számomra az elviselhetetlen!

A nem véletlen folytán akadok bele Jób történetébe.
Röviden a történet - ugyebár, hogy az Ördög elmegy az Istenhez és egyezséget kötnek, hogy próbára teszik Jób hitét.
Itt szoktak az Istenkáromlók felszisszenni, hogy milyen Isten az, aki mindezt megengedi????
Olyan, amilyen szülő én, vagy te - vagy a drága jó édes anyám.
Tudniiillik, amikor ő elengedett buliba, Jazzbe, kirándulni, fesztiválozni - ugyanezt tette.
Teljesen tisztában volt azzal, hogy hova megyek, kikkel, miért és mi minden fog érni - kihívások és ingerek szintjén.
Nem zárt be, nem szigorkodott, hanem a szemembe nézett, megfogta a kezemet és azt mondta - bízom benned, vigyázz magadra.
Itt követtem el magammal szemben a legnagyobb bántalmazásokat. Ritkán volt jó, vagy soha. Voltak fejezetek, voltak kapaszkodók és pihenők, de egészében véve jó túra - soha.
Jób is megjárja. De kitart.
Veszít, de kap.
Nem visszakap, hanem kap.
És ezzel van nekem bajom...

De ma rájöttem - a veszteség tényleg ilyen. Olyan hatással bír, mint a genny. Mindent kimar, mindent visz. És az űr helyére, ami utána marad - teremhetsz mindenféle virágokat.
És ha kicsit látó ember vagy, tudod - a világ nem ennyi, mint amennyi beléd fér.

Bal lábbal kezdtem a napot.
Vannak időszakok, amikor minden összejön.
Különben egyik kedvenc nagymegmondásom - a baj csőstől jön... Igazi erdélyi aforizma. Nem hiszem például, hogy a nyugati kultúrák ismernék ezt.

Az oviban tombol a himlőjárvány.
Jelen pillanatban kettő közül is lehet választani, igen széles a felhozatal.
Vannak akik a hólyagos himlő mellett tették le a voksukat még első napokban - ez az melyiket ha kicsit is megkeccinted - örökre heget vésel magadban.
A másik meg a rózsa himlő. Ezt valamiért a lányok részesítik előnyben. S ahogy nincs rózsa tővis nélkül, úgy ezzel a csokorral is szenvedni kell pár napot.
Aki nem szereti a virágokat és a hólyagokért sem rajong túlzottan - dönthet egy erős hűlés mellett, kegyetlen torokfájással és köhögéssel.

Megvolt a természetes szelekció.
Húsz gyerekből három maradt talpon.
Van az a játék - Maradj Talpon... - a fiam aszongya: anyuka, ma nem nézzük a Szökkenj talprát?...
Mi talpon maradtunk.
Még.
De napok óta úgy, hogy közben élesen kémleljük az eget. Mikor zuhan a nyakunkba a hajszálon függő kard.
Nagy élmény...

Tegnap - emberséges feltételek között közlődött velünk, hogy nyáron költöznünk kell.
Augusztus 1-ig.
Anna abban a korszakában van, hogy semmit nem képes magában tartani.
Mondom nekik - né gyerekek, ez van. Amit nektek meg kell jegyezni az - hogy jó lesz, mindent elintézünk.
Anna első reakciója - rohan és ordítja - el fogunk költözni!!!!...
Balázsé - huh basszus, azt hittem válunk... - nála most ez a sláger. Miért válnak az emberek...

S akkor elkezdtem érdeklődni mindenfele.
Semmi remény a jobbra.
Este beszélgetünk - s minduntalan az jön elő, hogy legrosszabb esetben, utolsó esélyként, legrosszabb helyzetben...
Mondom is az embernek - te hallod magad? Igazi magyarok vagyunk. Belénk van verve, hogy csak lefele szabad nézni, felfele soha. Onnan jön a sapka. Behúzott nyakkal állunk, ha véletlenül valamilyen mátrixbéli meghibásodás folytán merünk egyet remélni, azonnal kapjuk béfelé a sapkát.


Eszem magam.
Ma reggel - mondom, csak szólni kell a szülőknek is.
Na nem mintha osztana, de tudniuk kell, ha nem mennek jól a dolgok.
Édesanyám leteremt.
Pesszimista vagy fiam.
A rossz dolgokat vonzod be.
Az örangyalod vonszolja magát és te gúnyolódsz vele.
Mondom - drága anyukám, kötve hiszem, hogy az angyal elő tudna teremteni harmincezer eurót. S ha mégis, akkor már kérnék hét millát a HIFA PARKra, tehát - eleve tudja, hogy velem nem kell kezdeni.
Nem, nem aszongya. Be kell vonzani a jódolgokat. Ennél már csak jobb lehet - de legrosszabb esetben... Mondom Mámám, mot szépen leteszem, mert ordítanom kell.

Reggel óta üvőltök.
A szomszédok kihívták a miliciát.
Most már botokkal ütik.
Én bentről kiáltom:
cine bate seala la fereastra mea...
Jó lesz ez.
S ha nem, hát legrosszabb esetben... meglátjuk.


just for you
http://www.trilulilu.ro/muzica-diverse/cine-bate-seara-la-fereastra-mea-d

Van az a vicc, amelyben - a nyuszika elmegy porszívót kölcsönözni a medvéhez.

Egész úton morfondíorzik azon, hogy vajon a medve hogy fog viselkedni, kedves lesz-e és egyáltalán hajlandó lesz-e kölcsönadni a porszívóját.

Annyira begurul a saját gondolatainak köszönhetően és a kudarctól való félelmében, hogy mire odaér a medvéhez, teljesen megátalkodik.

Kopog, a medve gyanutlan ajtót nyit, mire a nyuszi: tudod mit Medve, baszd meg a porszívódat... azzal hátat fordít és hazamegy azzal a sérelemmel, hogy az a rohadt medve még a poszívót sem adta kölcsön. Mit várhat az ember ilyen barátoktól...

A történet valós gennygóca az, hogy számos kapcsolatunkat működtetjük eszerint az elv szerint.

Magyarán, belekényszerítjük egymást játszmákba és szerepekbe - és nem hagyjuk meg egymásnak az esélyt a növekedésre.

Főként párkapcsolatok és szülő-gyermek kapcsolatok jellemzője ez az - ismerlek, mint a rossz pénzt - attitűd. Azaz, hiába akarsz te más lenni, megjavulni, meglepni - engem és önmagadat - én ezt teljes erőmmel meg fogom gátolni.

Rengeteg félreértésre, vitára, veszekedésre és akár szakításra adhat okot egy-egy ilyen veszélyes és egészségtelen játszma.

A játszmák egyik jellemzője, hogy nehéz őket nyakon csípni.

Ha benne vagyok, szereplője vagyok - sőt én magam generálom, annak ellenére, hogy rettenetesen szenvedek tőle - nem fogom észrevenni, hogy rajtam áll a változás is.

Mi a megoldás?

- venni egy porszívót - kapcsolatban, teljesen lemondani, függetlenedni a másik féltől - csakhogy ennek éppen az a hátúlütője, hogy ha nem tárom fel magam, ha nem adom át magam - kapni is képtelen leszek. A szeretetbe bele lehet halni. De bele is kell! Mert ez egy olyan dolog, amibe nem érdemes félig benne lenni. Mert akkor nem lesznek gyümölcsei.

Nem véletlen az a bölcs megállapítás mely szerint a szenvedés termi a legértékesebb gyümölcsöket.

Már pedig ha függetlenedem, akkor sem szenvedni, sem szeretni, sem fejlődni nem leszek képes...

- nyitottnak lenni arra, hogy közösen vegyük le ezekről a játszmákról a leplet. Mindeniknek megvan a maga humora és története. Ha meg tudjuk a másik segítségével világítani önmagunkat és kapcsolatainkat - a maguk értékeivel és torzjegyeivel - nem csak hogy véget vethetünk az egészségtelen félreétéseknek, hanem önismeretben is gyarapodhatunk - ami visszahat, egyénenként is ránk illetve kapcsolatilag is.

Nem könnyű munka, de megéri venni a fáradtságot.

Hiszen végeredményben - a szeretet mellett a humor az, aminek feloldó és gyógyító ereje van.

Használni kell. 

Csodálatos, hogy amikor nem vagy a saját utadon, mekkora pofonokat kapsz...mondja valahol Polcz Alaine.
Nekem rengeteg olyan időszak, fejezet van az életemben, amit még nem sikerült beillesztenem a nagy puzzle-be, annak ellenére, hogy törekedtem.

Egyik ilyen darab a legelső pályaválasztási melléfogásom.
Igazi stréber voltam, aki imádott tanulni. Ha lógtam - és volt bizony úgy is, hogy akár egy egész hetet - az csak amiatt történt, mert ki akartam olvasni néhány könyvet, vagy meg akartam tanulni valamit, amire az iskola nem adott esélyt.

És akkor egyszer csak ott volt a nyakunkon az érettségi, a pályaválasztás sürgető feladata és egyáltalán nem tudtam, hogy mihez is akarok kezdeni.
Emlékszem - egy tisztázó osztályfőnöki óra után - ami alatt rosszúllétet mimeltem, amikor rám került volna a sor annak az elbeszélésében, hogy mihez fogok kezdeni - hamar elmentem a legelső újságstandig és megvettem az egyetemi tájákoztatót.

Otthon hosszú órák izzadsággal megtermelt gyümölcseként - rájöttem, hogy torna tanár, rendőr, magyar tanár, újságíró, dramaturg, színész, filozófus, szociológus - s a többi most hírtelen nem is jut eszembe.
Szóval jó közel álltam ahhoz, hogy tudjam merre vegyem az irányt.
Addig kanyarodtam - amíg egy évet várnom kellett.

A felvételi napján álltunk Kolozsvár főterén és azon gondolkoztunk, hogy na... most merre...
Nyilván - semerre.
Itthon kemény év következett.
Hamar el is határoztam, hogy színész leszek.
Nyilván voltak ennek előzményei - de éppen úgy dönthettem volna bámelyik másik pálya mellett is.

Gondosan, komolyan és precizen készültem a következő év felvételijére - amiről már szinte ezer százalékban tudtam, hogy nem fog összejönni. Megérzi ezt az ember.
Pofon is volt egyik nagyobb, mint a másik - ami makacs kanca lévén csak abban erősített meg, hogy most már csakazértis, megmutatom én, hogy kell a széllel szemben jól vizelni.

Aztán egy vén róka, igen nagy név a szakmában, feljajánlotta, hogy meghallgat. Nagy dolog volt ez, persze - mert hát nem akárkire pazarolta becses idejét.
És ismét jó nagy pofot kaptam aznap este - mert nem voltam az utamon.
Miután mívelt és szép rábeszéléssel nem tudott megtörni - saját vágyai múlló tárgyaként, azt mondta: fiam, mikor ébredsz már fel, ez a pálya nem neked való. Túl sokat gondolkozol.
Itt nem gondolkodni kell, hanem csak játszani....

Azért végigcsináltam, hogy még abban az évben bejuthassak egy olyan pályára, amit egyáltalán nem én választottam, hanem ő engem.
Idegilenesnek hittem a pályával való kapcsolatunkat - de most már biztos, kéz a kézben halunk meg.
És tudod mit? Ott már nem voltak pofonok. Csak símogatás. Pedig nehézség akadt, de mintha magától oldódott volna fel az összes.
És elmondhatom, hogy élek meg szakmai elégedettségeket - hiszen ha dolgozom - megszünik a tér és az idő. És valami teljesen más jön létre, amit úgy hívnak, hogy varázslat.

Sok gyerekkel találkoztam az utóbbi időben, akik nem tudták merre tartanak.
Szándékosan nem mondtam el nekik, amit én már megéltem.
Azaz, hogy ha nem vagy a saját utadon, állandoan érezni fogod ezt. A bántalmazást nem lehet örökké tűrni. És az élet ilyen. Pofozkodó.

Ami a puzzleomat illeti - rájöttem, lehet, hogy az íráshoz lehetett köze, ennek a rosszúlválasztott útnak. Hiszen megismerkedhettem közelebbről, testi kapcsolatba kerülhettem olyan művekkel, amikkel amúgy nem kerültem volna - és a legjobban sikerült színművemet akkor írtam meg egy éjszaka alatt, amikor 13 alkalommal néztem végig Dosztojevszkij Ördögeit.
Igaz a művet másnap elégettem - mert egy hang azt mondta :)) - de azóta is bennem él. Minden egyes démona. És nem ő kísért, hanem én kísér(t)em.

Románia - én gyűlöllek...

Hogy olyan szegénnyé teszel bennünket, mint a templom egere.

Hogy gyermekeinknek nincs jövője, generációmnak nincs jelene és szüleimnek éhbér a nyugdíja.

Gyűlöllek azért, hogy a fiatal családok hetven százalékának nem lehet saját fészke, de még bérelni is alig bír egyet - míg a maradék húsz százalék saját fészkét is a szülők vették.

Megvetlek azért, hogy tolvajnak áll a bál.

Rühellek azért, hogy egyetemet, sőt mesteri végzettséggel rendelkező szakemberek - akik úgy döntenek, hogy ittmaradnak - hatszáz ront kapnak kézbe. Amelyikük megkapja a nyolcázat szociális szférában, az örömében alig tudja összefogni a száját.

Soha nem fogok tudni megbocsátani amiatt, hogy az aktív populáció az izzadsággal keresett bérének hetven (!!!!) százalékát téríti vissza az állam fele - adók és egyéb csodák képében. Tehát elméletileg semmi mást nem tesz, mint tartja az államot.

És képes lennék eltiporni téged azért, hogy a beteg, sérült, fogyatékkal élő, értelmi fogyatékos beteg gyerekeket - korházaidban, mondod joggal - a vaságyhoz kötheted. És ennek igazságosságáról képesek az illetékeseid vitát indítani.

De ugyebár hol van ehhez képest a nyolcvanas években tömegesen megfertőzőtt gyermekek esete, akik mostanság érték el, ha elérték - a húsz éves kort és el is húnytak abban a HIV fertőzésben, amit tőled kaptak, szeretettel...

Végiggondoltam a rajtunk naponta elkövetett igazságtalanságaidat, a tömeges elszegényedést, a reménytelenséget és jövőképünk sorozatos elvesztését - és tudod mire jutottam? Hogy megérdemelnéd, hogy a felharácsolt adósságaidért, a hazugságaidért, az inkompetenciádért, a tájékozatlanságodért, a suttyóságodért eltapossanak, mint egy bogarat. De velünk mi lesz?

Mi - akiket kisajtolsz, akik ártatlanúl szenvedünk generációk óta - miért kell veled együt süllyednünk?

Rossz hajóra szálltunk, ennyi lenne az egész?

Rossz helyen születtünk, rossz időben?

Egyáltalán nincs megoldás?

Hazafias életérzések, identitástudat leple alatt hagyjuk gyermekeinket belesétálni a szakadékba, amelynek az elmélyítésénél mi magunk is jelen voltunk?

Tudod mit Románia?

Gyűlöllek.

és csak azt sajnálom, hogy nem vagyok egy mocsok tolvaj - amilyent megérdemelsz, hogy a szemeidet is kilopjam és nagy lábon éljek és mutogassanak, mint a szovátai medvét - ha a szegényeknek odavetek egy-egy lerágott csontot, hős gyanánt

engem te nem érdemelsz meg.

ahogy azokat az embereket sem, akiket én ismerek...

csak abban reménykedem, hogy megváltozol - mert én sajnos nem fogok.

és igen, maradok.

hiszen hamarabb volt enyém ez a föld, mint ahogyan a tiéd valaha is lesz!

Arról, hogy a szomszéd kertje miért nem zödebb...

A fiam hozzávetőlegesen fél éve uzsukál, hogy bezzeg - me az ő pajtásának az anyukája ezt meg ezt csomagolja tízóraira, amit ő úgy de úgy kíván.
Igaz, hogy a lavinát én idítottam el, egy ártatlan emlékkel.
Amikor mi sulisok voltunk, vittünk mindenfélét, ami otthon vót.
Na...ez most sincs másként. Kivéve, hogy ha én nem szerettem valamit, rámparancsoltak és kuss volt, megettem. Míg én, szülőként, erre a szenvedésre való tekintettel - csak azt adom amit szeretnek.
Sok szülő él a panasszal, hogy a gyermekei nem esznek, válogatnak. Na - ha én is céklát, puliszkát, vinettát avagy padlizsánkrémet, rántottát, spenótfőzeléket vagy bárányhúst adnék - a gyermekek soha ennének.
Így azonban zabálnak.
Ha valami újat kipróbálunk és nekik nem jön be - az, azosmódulag le is kerül az étlapról.
Rengeteg variáció van a gasztronómiában.
És rengeteg variáció és pedagógiai módszer arra is, hogy a gyermeknek öröm és élvezet legyen az étkezés.
És bizonyára észrevetted, a gyerek azt nem részesíti előnyben az ételek közül, amit apu meg anyu sem szeret.
Elég az hozzá, hogy úgy a jó mint a rossz étkű gyerek - előbb utóbb csak eljut majd oda, hogy anya főztje a legjobb. Föltéve, ha anya egyáltalán főz...
Ma végre elkaptam az oviban a szóban forgó édesanyát.
Mondom neki, azonnal ki vele - mi az amit pakolsz te a gyerekeidnek, mert Balázs szerint omlós kenyér, amiből meleg csokikrém folyik ki.
Ó dehogy - mondja, nincs csoki soha. Vajas kenyér, sonkával és sajttal.
Na tessék. Éppen amit én szoktam pakolni...
Mi sulisként cseréltünk.
Szünetben lefuttatunk egy gyors közvéleménykutatást, hogy ki mit hozott.
Kinek mi kell és mit ajánl érte cserében.
Szünet végére megvoltak a kisímult, jóllakott arcok, a más kenyerén.
Aztán nyolcadikban, amikor már ránktört a fogyókúra-láz - a fiúknak adtuk a kenyerünk (javát) et, amíg anya otthon üldögélt nyugodtan, hogy abban a gyermekben legalább egy szendvics benne van...

Na kérem szépen - mondjon csak ki mit akar, így van ez éppen a szomszéd kertjével is.
Jajjgatunk meg bezzegezünk, hogy neki, meg nekik - míg az enyém, s így meg úgy, lárifári. Kívűlről minden fényes, csillog - de ha bennebb mennénk - láthatnánk egy-két csodát.

Mára legyen elég annyi, hogy a gyermek példája mindannyiunk számára egy hatalmas tanúlság.
Hogy csak látni véljük a meleg, kifolyó csokit az omlós kenyérből.
Míg a valóságban - éppen ugyanazzal küzd, amivel mi is.
Kenyeret cserélni nem érdemes.
Fogyókúrázni már inkább.
Mert minden nagy kiéheztetés után dukál egy nagy zaba.
És az otthoni ízeket, hidd el nekem - a világon semmi de semmi nem pótolja.
Ámen

Bizonyára mindannyian ismeritek azokat a háziasszonyokat, akiknél olyan rend és tisztaság van, hogy a földről enni lehet, mégis állandóan arról panaszkodnak, hogy takarítanuk kell, mert koszban úszik a lakás. Ők azok, akik módszeresen lemosnak mindent, talán minden második nap, de legrosszabb esetben is hetente - fertőtlenítenek, surolgatnak, törölgetnek - és amikor este nyugovóra hajtják a fejüket, akkor sem mosolyogva alszanak el, hanem azzal az érzéssel, hogy még mennyi munka maradt hátra.

Mellesleg közismert és széles körben elfogadott tény, hogy a takarítás egy véget nem érő feladat. Nem tudod annyira jól csináni, hogy ne kelljen folytatni vagy előlről kezdeni az egész bulit.

Ennek is egyetlen gyógymódja - ha elfogadod, hogy amit tudsz megteszel és ami nem megvár...

Vannak emberek, akiknek az önbizalmuk vagy annak a hiánya helyesebben - van ezen a szinten. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy jól érezzék magukat a bőrükben - lassan csak ekörül forog az egész életük, de az eredmény csak nem elfogadható.

Hiszen minél jobban tepernek a cél elérése érdekében, annál távolabb kerülnek attól. És önmaguktól...

Vannak bizony az életben olyan dolgok, helyzetek, feladatok, állapotok, kapcsolatok, szokások, berögződések - amin ha azáltal akarunk változtatni, hogy túltevékenykedjük - még jobban elromlanak.

S mindez amiatt, mert nem jó helyen fogjuk meg a problémát.

Példának okául, ismertem olyan családot - orvos apuka, gyógyszerész édesanya, egy három éves illetve egy pár hónapos csecsemővel - akikhez külön kihívás volt elmenni.

Először is, ahol megfogtad az utcáról belépve a kilincset, ajtót, bármit - azonnal fertőtlenítették.

Az előszobában ki volt alakítva egy kis fülke - ahova azonnal be kellett lépned, és az utcai ruhádra rá kellett venned egy egyszerhasználatos salopétát és papucsot. a hajadat - ha volt, be kellett kötnöd, majd onnan azonnal a fürdőszobába kellett - ha kellett ha nem... - menned, ahol jó alaposan kezet kellett mossál a fertőtlenítő szapannal.

A gyerekhez nem szabadott közel hajolni. A naggyal szóba lehetett állni - de csak tisztes távolságból.

Úgy érezted magad az egész látogatás alatt, mint aki karótnyelt. És ha tehetted többé soha de soha nem mentél vissza.

Én vállalom, hogy nem vagyok normális - de becsület szavamra - akarva akaratlan az járt minden egyes alkalommal a fejemben, hogy ezek hogy a francba hozták össze a 2 gyereket??? A jó szex nem ilyen embereknek való...

Az önbizalom hiánnyal küszködő ember is ilyen.

Egyre rigurózusabban ügyel a megjelenésére, a külalakjára, a mindenre, ami a külsejével kapcsolatos - miközben belül haldoklik. 

Egy életre kell megjegyeznünk - ahogy az előbb említettem - önmagukkal, kapcsolatainkkal és szokásainkkal kapcsolatban - hogy minden változás belülről fakad.

Soha nem lesz jobb sem nekem sem másnak, ha a problémát nem a győkerétől kezdem megoldani. Lehet vakítóan fényes a virág levele egy napos sikálás után - ha a töve szárad.

A nagyon egyszerű dolgok mindig nagyon nehezek.

Talán a túlbonyolítás miatt.

Pedig egy szabály van - lentről fel. 

Egy dolgot csinálunk fordítva - s az nem más, mint a gödörásás.

De sem én magam, sem a kapcsolataim vagy az életem nem tartozik ebbe a kategóriába.

Köze sincs a halálhoz, csak az élethez. Aminek a törvénye szintén ugyanez - lentről-fel.

Románia szeretlek. Ugyanis egy olyan gyermekkort biztosítottál nekem, ahol órákat kellett állnunk azért a fél kenyérért, amit jeggyel lehetett kiváltani - ahol semmi nem volt üzletekben - mint halkonzerv és valami borkányokban kitudjamik.

Ahol csak néha lehetett kapni cukrot, olajat, banánt - és azért hajnaltól délutánig kellett sorba állni, de ott volt minden barátom abban a sorban.

Ahol ha pénzre volt szükségem - csak be kellett váltanom néhány üresüveget.

Ahol - életem legfinomabb aszalt szilváját ettem az aprozárból, mert csak az volt akkoriban, gyermekbevaló a krumplicukortömb mellett, amiből egy nagy késsel szeltek.

Ahol imádtuk az eugeniat, még akkor is ha a keksze ehetetlen volt.

Ahol csak azt a karamellát ismertük, amit papirostól lehetett megenni, úgy hogy a végén ki kellett köpni a papírgalacsinokat.

Ahol tömegesen ettük a ragasztót - mert finom volt és nyaltuk a kínai tintát, mert akkoriban a kínai termékeknek presztizse volt, nem mint ma...

Ahol eladtuk a kerekre gyúrt szurkot - negro rágó gyanánt, mert senki sem tudta pontosan milyen lehet a negro rágó...

De a legjobban azért szeretlek, mert amennyi hülye itt él, sehol máshol ennyi egy helyen nem.

Ma mutatják a hírekben ugyanis az egyiket, aki beperelt egy tíz hónapos gyermeket, mert az üti a padlót a játékaival. Bément a tévé és mutatják a marháját, hogy kezében a seprűnyél és ha a gyerek valamit lekoppant, azonnal üti a plafont. Mutatják szegény megrettent, proletár szülőket is - akik ijedtükben elcsomagolták a gyerek összes játékát, hiába bömbölt - csak a plüssöknek és a gumijátékoknak kegyelmeztek - de abból is kioperálták, a sípot.

A per márciusban várható.

Az idegbeteg vénfasz - kontra a tíz hós kisbaba. Játék és valóság címmel.

Másik hasonló sztori - szintén Románia, szintén idegbeteg szomszéd és játékos kedvű gyerek. A kimenetel odáig fajúl, hogy a szomszéd feljön és berugja a vasajtót, hogy az behorpad. Rendőrők ki, pasast el, megbűntetik, de a játszma megy tovább ezerrel. Gyerek retteg, apa ideges.

Mit ad a Jóisten mit nem - másnap lekapcsolódik a villany a folyóson éppen amikor apu megy le, idegesszomszéd fel. Apu a sötétben szétveri az ideges szomszéd fejét, aki megigéri többé már nem lesz ideges.

Románia én szeretlek.

A sőtétségért, szegénységért, balkáni modorodért, a rengeteg tolvajért, az igazságtalanságokért, a nevetséges minimálbérért, a pénznemünk elértéktelenedéséért, a múltamért, jelenemért és jövőmért, amit igazán csak itt nagy kihívás becsületesen leélni. Vagy inkább túlélni? 

Amikor lányként az anyaországba mentem - a legfontosabb feladatokon túl volt egy ami a büszkeségemnek kedvezett. Olcsóbban és jobb ruhákat, lábbeliket lehetett beszerezni, mint itthon az akkori Consignaciókban. Tehát soha nem hagytam, vagy szerintem - tömegesen - nem hagytuk ki a lehetősséget, hogy felöltözzünk.
A ruhák, cipők amiket megvettünk - strapabíróbbak és divatosabbak voltak, mint amit itthon meg lehetett venni. Már messziről látszott, hogy Magyarban jártál, s az bizony sokáig nem volt akármi.

Egyszer, talán ballagásom utáni esztendő lehetett - nem is, azután kettővel szintén oda szólított a kötelesség. Több pénzem gyűlt össze, mint amennyire előzetesen számítottam. És éppen amikor elkészítettem magamban a tervet, hogy hol és mire fogom ésszerűen elverni - a szomszédban elhúnyt egy idős néni.
Kijelentették, hogy mehetünk és bármire licitálhatunk, mert a módos rokonok nem akarnak megtartani semmit a néni egy életen át összegyűjtött tárgyaiból.

Félve, tiszteletteljesen és szorongva mentünk át - az épp lelkét veszített házba.
Olyan volt mint amikor valaki kibújik a ruháiból és ideiglenesen a padlón hagyja.
Én mindig mondom, hogy egy lakásnak lelke van.
És ezt akkor érezni a leginkább, ha rádbíznak egyet megvigyázni, amíg elutaznak a háziak, vagy ha éppen meghal valaki, aki addig belakta, kihasználta, élte, birtokolta.

A néninek rengeteg régi, antik dísztárgya, csodaszép festménye és egy hatalmas könyvtára volt.
Akkor az apám felesége és én - rettentő mód kirugtunk a hámból. Ő a festményekre és kis mütyürökre csapott le, míg én a könyvekre.
Két zsák könyvet vettem meg - ha jól emlékszem tíz rongyért.
Felbecsülhetetlen érték volt, amit természetesen a buszsofőr nem osztott - lelkesedés szintjén, amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy én azzal fogok hazautazni.

Amikor megszülettek a gyermekek - már méretesre rugott az örökölt, vett és szerzett vagy nyert könyveim száma. Büszkén mutogattam mindenkinek, aki meglátogatott. Mert azokat mind olvastam is, történetek fűztek hozzá és egyenként ismertem, szerettem és nevén szólítottam őket.

Aztán egyre kisebb lett a hely, egyre jobban kellett vigyázni a por-atkákkal - nyílván, kisgyerekek voltak - és egy Húsvéti nagytakarításnál úgy döntöttünk, hogy eladományozzuk őket. Nekem a szívem meghasadt. Azóta is álmodom a könyveimmel.
A férjem azt mondta - kincsem, ma már bármit le lehet tölteni a netről - egy kis adatként tárolni lehet, ebben mindig számíthatsz rám.
Az ígéretét természetesen betartotta, mert ő amúgy egy ilyen ember.
Csakhát...tudod...az emlék az emlék, a könyv az könyv, s ami az enyém, nos...az az enyém...

A könyvek az Egyházhoz kerültek.
Gyakran látom viszont őket.
Van úgy, hogy korábban megyek - egyet-egyet leveszek a polcról, megsimogatom és behúnyt szemmel emlékezem....

Amikor Enyeden éltem a bentlakásban - egyik hétvége után azzal jött vissza az egyik szobatárs (a 45!!!!-ből, hiszen ennyien éltünk egy szobában...), hogy élete legnagyobb élményének volt tanúja az elmúlt hétvégén. Leültetett bennünket és elmesélte, hogy él a faluban egy 81 éves mami és annak megkérte fiatalkori szerelme a kezét szombat éjjel, cigánymuzsikusokkal, éjjeli zenével - majd szekérre ültette és megszöktette, mert a mami családja ugyancsak ellenezte a felfordulást.

Igaz, hogy a falu a szájára vette a kikapós mamit, de azt is minden egyes pletykálkodó - legyen az jó vagy rosszindulatú - hozzáteszi, hogy életében soha ilyen romantikus eseményben nem volt része.

Bevallom őszintén - gazdag képzeletvilág birtokában - azóta is foglalkozom ezzel a képpel - pedig lassan tova 15 éve.

Igyekeztem a beszámolóban a konkrét tényekre támaszkodni - mert azóta a történetnek bennem kismillió színe volt és árnya.

Ahányszor utazom és kis falvakon vezet keresztül az utam - egy-egy ház, egy-egy utca vagy kocsma előtt összeverődőtt tömeg eszembe juttatja a mamit és tatit, akiknek 81 esztendősen volt bátorságuk igent mondani a szerelemre...

Egy másik nagy - kevésbbé boldog és még kevésbbé beteljesülés képem a szerelmeről - a Maitrey, Mircea Eliade. Én nagyon szeretem Eliadet. Amit megtaláltam minden elolvastam annak idején tőle, majd felnőtt fejjel ismét. Tény - hogy ezt a szerelmi történetet nem olvastam, mert nem találtam meg sehol. Tehát amit most mondani fogok, nem biztos forrásokból tudom, csak molett, idösődő, szerelmi beteljesülésről lemondott, szép arcú és csillogó szemű román tanárnőm elbeszéléséből.

Ő mesélte, de úgy, hogy nekem mindig bőgnöm kellett, mint a taknyos bárány - s azt is úgy, hogy a többi húsz kamasz észre ne vegye, akik feltehetőleg nem is emlékeznek erre a sztorira, de na... - hogy Eliade regényének ihletője, a professzora lánya, akibe menthetetlenül és reménytelenül szerelmes volt. Nyilván minden és mindenki ellenezte a kapcsolat létrejöttét. A két érintett fél majd belehalt a bánatba. Eliade eljött, a lányt férjhezadták.

Évekig próbálta megkeresni, felkutatni, leveleket küldött neki, de hiába.

Míg egyszer - az egyik rövid levélre válasz jött.

Meg is egyeztek a találkozásban, amit sűrű levelélváltás előzőtt meg a találkozás körülményeiről.

Végül, egy parkban találkoztak, de úgy hogy egymásra sem néztek.

Leültek egymásnak háttal - beszélgettek, érezték egymást - de egy pillantást sem vetettek a másikra, hogy a kialakúlt kép érintetlen maradjon.

Beszarás!!!! Nem?

Egy ilyen szerelem mindenkinek jár.

Gondolj bele...85 évesen kankósbotodra támaszkodva leselkedsz a fiatalok után és egyszer csak megjön a lovagod. Már remeg, meg trottyos, meg foltos az arca - de ki nem szarja le - amikor valami olyasmit hoz vissza, amit réges régen elveszettnek hittél....

Lassan hét éve vannak meg a gyermekek. Helyesebben a nagyobbik. Ami azt jelenti, hogy ennyi ideje napi szinten olvasok legalább három, de van úgy hogy több mesét is. Kezdek igencsak jártas lenni a mesék birodalmában.

Előtte is szerettem. Ha tehettem a kád mellett mindig meséskönyv hónolt, amiből fürdés közben, elnyúlva szabadon lehetett álomtémákat választani.

A zurammal is sok mesét olvastunk az udvarlás első fázisában. Valjuk be őszintén - a mesékből kinőni nem lehet...

Itt van pl Babszem Jankó. Van az eredeti változata, és aztán arra variációk, meg lehetséges folytatások, meg női változat - hogy mindenki azonosulni tudjon vele.

Az egyik legújabb verzió szerint - nem egyedüli gyereke a szüleinek, hanem sokadik a testvérsorban. És a szülei elszegényednek és a gyermekeket megetetik és kinthagyják az erdőben, hogy eltévedjenek. Persze tele vannak lelkiismeretfurdalással meg fájdalommal - de inkább ezt a döntést hozzák meg, semmint, hogy végignézzék gyermekeik éhhalálát. Jó...

Ezek elmennek. Jankó kiemelkedően találékony. Megszerzi az óriás legféltetebb kincseit - a mérföldjáró csizmát, az aranytojó tyúkot és az ételt daráló malmocskát. Hazamennek a csízma segítségével és az óriás belehal a veszteségbe. Krízis van... 

Otthon éppe csak felszusszannak, Jankó elmegy a királyhoz, bejelentkezik és beáll királyi hírvívőnek. jól fizetik, ügyes, gyors, precíz - a családját el tudja tartani. A szülei boldogok...

Ennél a résznél, amikor utazás közben olvasom a könyvet - a zuram mindig felhercsen. Joggal. A gyermek munkába állítása jogtalan. Pláné, hogy több gyermeket meg még a szüleit is el kell tartsa. Csízma ide, csízma oda - reggel fel kell kelnie, ha esik, ha hull a leveleket továbbítani kell. Tehát - meló.

Itt van a mi Babszemjankónk. Balázs.

Isten(verte)áldotta tehetség. A kölyök állandóan aranylapokkal játszik. Bármilyen kártyajátékot tanítunk meg neki - már első körben nyer.

Nekünk - amióta ő is partiképes - már csak a második, harmadik és negyedik hely szabad.

Nincs olyan szar lapsora, hogy ne kedvezzen neki 2 perc múlva a szerencse.

Azon gondolkodtam - ha tovább zuhan az életszínvonal - mi es beállíthatnánk ezt a gyermeket a kenyérbe. Megtanítani pókerezni - és secc-pecc, játékból eltartaná a családot.

Hiszen a varázs-csízma benne van. Nem mindenki születik ilyen szerencsével. Én sok fele kártyáztam, sok embert ismertem - de állandóan még a legszarosabbaknak sem volt jó lapállásuk.

Szó ami szó, a tehetséggel mindig kezdeni kell valamit - pláné krízisben, mikor szűk a kenyér...

Nem?

Nem szeretnék erről a témáról vitát indítani, mert nem vagyok szakembere, csak el szeretném mondani, hogy jártam...

Van nekem egy barátnőm. Most ugyan nem tudnám jellemezni a kapcsolatunkat semmilyen jelzővel, ami kicsit is közelébe járna annak, amiben vagyunk - de maradjunk annyiban, hogy egy jó barátság, akármi történjen is, örök...

És számtalanszor fordult elő velünk, hogy a lelki-szellemi kapcsolat egy olyan szintjén álltunk, hogy egyszerre hívtuk fel egymást, vagy ha éppen nagyon mondani akartam valamit - megszólalt a telefonom - hogy tessék...hívni akartál, nem?...s viszont.

Soha nem lehetett ezeket a dolgokat megmagyarázni, de valósak voltak.

Ilyen kapcsolatba az ember nem sok személlyel kerül élete során. Általában anyával, ikertestvérrel, egy baráttal vagy barátnővel, és kész. Szerelmi kapcsolatban nem jellemző a jelenléte, mert a beteljesülés belerondít.

Amíg a színtiszta vágy van, addig lehetséges, de ahogy bejön a képbe a betelejesülés - ennek a hetedik érzéknek annyi. Valószínű nem szeret kéz a kézben járni a szexussal.

Volt nekem egy ember az életemben.
A legfontosabb emberek egyike, akitől annyit tanultam - hogy egy egész élet nem lenne elég megköszönni.

Még vele voltam ehhez hasonló hullámhosszon. Mindez amiatt, mert noha a kettőnk közötti kapcsolat lényegébe véve az ő férfiasságán és az én nőiességemen alapult - ebből soha, még gondolati szinten sem lehetett volna egy beteljesülések mezejére kergetett kapcsolat.

Attól volt szép, páratlan és gazdag az egész - hogy egyszerre voltunk egymás társaságában fiatalok és idősek, buták és bölcsek, ösztön és lélek-emberek, vallásosak és pogányok, Istenimádók és ateisták, emberek és állatok. 

Éreztem ha szenved, ha bajban van, ha fáradt, ha örül, ha mondani akar valamit és értettem minden egyes gondolatát - amikor még talán ő sem értette. Így volt ő is énvelem.

Érdekes az, hogy ennek a kapcsolatnak teljesen vége lett évekkel ezelőtt, amikor férjhezmentem - mert férjhezmentem.

Eljött, elmondta, hogy nem haragszik - sajnál, hogy szenvedek és reméli, hogy jobb lesz.

Azóta is fáj.

Érdekes az, hogy néha a semmiből előbukkan és mindent visz. Teljesen kiürít, hogy betöltsön.

Valamelyik este jelent meg előttem ilyen megmagyarázhatatlanul erősen.

Nem is értettem.

Hogy a fájdalom teszi a seb felszakadását, vagy mi okozhatja az egészet.

Ma hallottam, hogy éppen korházban tartozkodott és megműtötték...

Nem érdekes?

Ugyan nem tudom neki azt mondani, hogy örülök, hogy jól van meg minden amit elmondanék - de azt tudom, hogy ha ez bennem van, akkor benne is.

Mert fordítva is igaz....

Ez az egész túllép teret, időt, fizikai törvényeket, megmagyarázhatóságot, engem és őt.

Ez egy másik szféra.

Talán az Isteni... Nem tudom.

Kilencvenben, amikor megtörtént a marosvásárhelyi magyar-román felejethetetlen összetűzés, a szüleim a családot kettészakítva, két részben húztak el az országból.

Először az édesapám a testvéremmel, majd mi miután eladtunk mindent, felmondtunk mindenhol, elvarrtunk minden kilógó szálat - de csak annyira, hogy vissza lehessen kötni, ha majd úgy tetszik - elmentünk utánuk

.

Már Gyéresen figyelmeztetett bennünket az Isten - hogy kár ebbe belevágni. Elfolyt a féklikid és beleszaladtunk az előttünk lévő autóba. Mivel az autó hűtője ment meg - órákat kellett várni, amíg hoztak egyet Kolozsvárról, kicserélték és továbbmehettünk.

Közben lekéstük a Magyaroszágról induló vonatot, emiatt aztán ott kellett időznünk kitudja mennyi időt, talán egy örökkévalóságot.

Svédországba mentünk.

Soha nem felejtem el Németországot - a hűvős de kiegyensúlyozott fehér bőrű emberpéldányaival, a nagyon finom ételeivel és a hatalmas kikötőjével.

Minden furcsa volt ebben az új világban.

A hatalmas komp, amire autók és buszok fértek fel, üzletek, sohanemlátott édességek és módos, nyugodt emberek.

Ilyen volt Svédország is, benyomások szintjén, ahol a lágerben kapott apartmanunk olyan volt mint egy négymargarettás motel.

Gyereknek a nyelvtanulás hamar megy. Ösztönből, főként ha túlélés kérdése.

Meséli anyum, hogy ahelyett, hogy lejárassa magát, mindig engem küldött üzletbe, mert azonnal tudtam a kismillió termék közül, hogy mi az amit kért. Véletlenül sem vittem tejfől helyett vert tejet.

Ma a hegyen, nagyon sok román szánkózott nagyon sok magyar társaságában.

Színes volt a felhozatal az életkort tekintve is.

A kamaszok már külön csúsztak, véletlenül sem lépve egymás felségterületére. Kicsit később össze is kaptak - de rövid kiabálás után, mindenki leült a fenekére.

A kicsik még vegyülnek.

Bennük nem mély a fájdalom....

Az enyémeket is izgatja a román nép, a román nyelv, a másság.

Ha vannak a hegyen románok, minden bizonnyal egy idő után melléjük keverednek és megpróbálják felvenni a szálat velük.

Ma egy kislányt kaptak el, majd nem sokkal később másik hármat.

Egy adott ponton azt kérdi az egyik közülük, amelyik lehetett olyan sacc tíz, hogy az én gyermekeim miért nem tudnak románul.

Mondom mert magyarok.

De akkor is... ez az ország nyelve...

Értem. - mondom, de a bicska kinyílt a zsebemben.

Biztos nem ő találta ki - mert a kés éle nem feléje mutatott...

A gyerekek önfeledten keveredtek.

Minden szót variáltak, amit románul valaha hallottak.

Ösztönből jól...

Balázs - mint Kosztolányi Bolgár kalauzában ( Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, kilencedik fejezet) - csak ennyit mondott: da....da...inteleg... - de ezt olyan sokszínűen, olyan találékonyan behelyettesítve a megfelelő kontextusba, hogy odajön hozzám a pui de dac és aszongya nekem, auziti doamna - baietelul cum de vorbeste mai bine romaneste decat fetita?

Én akkorát kacagtam,hogy azt meg ő nem tudta mire vélni.

Eszembe jutott Kosztolányi, aki egy egész éjszakát csevegett a bolgár kalauzzal, úgy, hogy közben két szót tudott bolgárul - azt hogy igen, meg nem.

Soha nem derült ki, hogy valójában nem is ismeri a nyelvet.

A jó kommunikáció kulcsa ugyanis soha nem a verbális sík. Fontos, nélkülözhetetlen helyenként, de nem alap.

Az igazi talaj a magabiztosság.

Jó példa erre az én dzsigoló fiam - aki levette a lábáról a nála hat évvel idősebb ksiasszonyt - alapvetően 2 szóval - a da-val es az inteleg-el.

Felnőtt nőként nekem is erre a két nagyon fontos szóra van szükségem a férfiaktól:

- igen

- megértem

Ezzel bárki levehet a lábamról, plané ha magyarul mondja....

Sokat gondolkodtam azon, hogy mihez is hasonlít ez a fb a legjobban...

Először jó, és szinte csak a pozitívumok vannak. Regisztrálsz, létrehozod az adatlapodat, alakítgatod, szépítgeted azt - néhány friss fotó elkészítésében főként az motivál, hogy meg tud lepni ismerőseidet egy új, természetesen csak jól sikerült helyzetképpel.

Gyűjtögeted az ismerősöket, barátokat. Örömöt szerez számodra az, ha rábukkansz néhány rég nem látott gyerekkori barátra.

Végigkacarászod az általuk feltett ezer éves közös, kommunizmust megidéző képeiteket.

Ha éppen valami érdekeset olvasol valahol a neten - kötelességednek érzed megosztani - hogy meg tud majd beszélni azokkal, akik szintén végigolvasák és véleményt formálnak róla.

Ha egy filmre, zenére bukkansz - szintén feldobod a közösbe, hogy más is élvezhesse, oszthassa.

Eddig természetes.

Ez jelent mondjuk napi össz-vissz 2 órát a fb-n, amit nem egyfolytában töltesz el ott, hanem megszakításokkal.

Be-be kukkintasz, majd továbbmész.

Online vagy, és ha valaki keres - és te úgy érzed, válaszolsz.

Hol kezd inkább teher lenni?

Ha álldogálsz, ahogy a román mondja - stau pe fb de a pula... - szóval, mint a fasz a lakodalomba - órák hosszát, vagy egész álló nap - résen vagy, mindenkinek minden megosztásával kurensben vagy. Akár az éhes eb az asztal alatt - ha morzsa esik le, azonnal elkapja röptibe.

Na az nem jó.

Ezek az adatlapok nem reálisak egy cseppet sem.

A fb-n mindenkinek a felesége csinos és rendezett - kis túlzással gyönyörű.

minden egyes pasinak jó segge van, jól öltözött, jól keres, jól szituált, jó helyekre viszi a családját üdülni, jó apa, jó szerető...s na

a gyerekek mind szépek és jólneveltek.

A szakemberek kompetensek. Műveltek, sokat olvasnak - annyit, hogy már csak úgy kisújból idéznek is belőle a népnek, hogy ne mondja, hogy szar a magyar.

A valóságban a társadalom nem ilyen emberekből épül fel.

A férjek zöme nem egy minta férj és minta apa.

A feleségek slamposak és hisztisek.

A gyermekek neveletlenek és pofátlanok.

A házasságok elbaszottak. A nyaralások erőltettetek.

Az életek hazugsággal vannak tele.

A szakemberek inkompetensek.

Most őszintén...vedd az adatlapodat és nézd meg, gondolkozz el, valóban te vagy?

Egy brit kutatás eredményei szerint a fb egyik pozitivuma hogy növeli az önbizalmat és énképfejlesztő hatása van. Miért? Mert hazudik.

Pl az én adatlapomról nem derül ki, hogy egy hisztis picsa vagyok. Pedig ez a fő jellemvonásom. Vannak pozitv tulajdonságaim, de szinte ez az egyik fő jellemvonásom.

A másik, hogy jó a humorérzékem.

Mivel nem posztolok Mórickás vicceket, ezt sem tudja meg senki rólam, pedig ez tart életben.

A képeim alapján elég jól élek, bejött nekem minden, amire egy nő vágyik - férj, autó, ház... - de na, volna miről beszélgetni a harmadik üveg bor után.

Maradjunk annyiban - hogy változtatni kell a szokásainkon, ha kezdik átvenni az uralmat az életünk felett.

Az érzelmek olyanok, mint a kezelhetetlen, engedetlen gyerekek.
Mindent bevethetsz, semmivel nem lehet rájuk hatni.
Legyen az gyűlölet vagy szerelem, az öröm vagy a félelem, a düh vagy a harag - csupa olyan dolgok amik elemi erővel törnek fel belőled és te alig tehetsz velük szemben valamit.

Elfojthatod, leblokkolhatod, szabályozhatod, irányíthatod - de ezzel csak mintegy olajat öntesz a tűzre.
Ugyanis nem csillapszanak, hanem valahol máshol, ahol éppen egy másodpercre elgyengülsz, még nagyobb erővel törnek fel a mindent elpusztító mélyből.

Bevallom őszintén én egy ösztönember vagyok.
Szegény édesanyám mondogatta mindig - fiam ha nagyon erős érzelmi hullám önt el, hajtsd le a fejed, mert a tekinteteddel pusztítani vagy képes.
Ez ma sincs másként.
Nem tanultam meg szabályozni a tekintetemet.
Benne van minden egyes érzelmi hullám, ami átvonul rajtam - vagy éppen évekig szállást vesz.

Ha szeretek - az is benne van.
Ha haragszom - szikrákat vetek.
És ha félek - az azonnali hatállyal agressziót vált ki belőlem, tehát az is elkerülhetetlenül bennem van.
Biztató, hogy néhány éve ismerem a proszociális agresszió formáit.

Gondolkodtam.
Ugyanis ma éppen egy gyermeknevelésről szóló tanulmányt olvastam egy olyan román pszichológusnőtől, akit igen közelről ismerek, és akinek 2 olyan neveletlen gyermeke van, hogy a Jósiten őrizzen tőle.
Általában - nem tudom megfigyelted-e, szexuális tanácsokat az impotens, házasságit az ötször elvált, gyermeknevelésit - a magáét félrenevelt - stb. szakemberek adnak.
Mellesleg - logikus.
Tanárra is szokták mondani - aki nem tudja csinálni, tanítja...

Szóval azon gondolkodtam a hölgy szuper könyvét olvasgatva - hogy nem értek egyet vele.
Az érzelmeket nem lehet rabláncra verni.
Legalábbis az én olvasatomban.
A gyermekeim hozzá kellett szokjanak az én erős érzelmi viharaimhoz. Nagyot tudok kacagni, és sírni, sikítani és hallgatni, szeretni és gyűlülni, haragudni és örülni. Csak nagyot. Rájöttek, hogy ettől nem kell félni, én így működöm.

Ha nem így működöm, rendszerint megbetegszem.
Mert első jele, hogy nem vagyok őszinte magam fele sem.
Ugyanis neked hazudhatok bármit, viselkedés címszó alatt - legfenebb nem nézek a szemedbe, hogy ne lásd valójában mi is van bennem.
De magamnak soha. Az egyenlő lenne a szembeköpéssel. És ugyan minek?

Ez akkor a nemtudom...

Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én számtalan gyászmunkát végeztem el félig meg egészen - és láttam annak mindenféle formáját.

Attól a fázistól - hogy kívűlről nem látszott semmi, addig el, hogy az életben maradt nagymama, az életerős és felejthetetlen unókáját temetve - a sírba ugrott fájdalmában.

Ahányan vagyunk, talán annyiféleképpen szenvedünk is. Nincs két egyforma szenvedés - ahogy két egyforma kötés sincs ugyanabban a kapcsolatban.

Nyilvánvaló, sokkal nehezebb egy olyan kapcsolatot és felet elgyászolni, akivel a viszony konfliktusokkal, félreértésekkel, fájdalmakkal és meg nem értésekkel volt fűszerezett.
Talán azért is nagyon nehéz a gyászmunkát elvégezni, mert példát rá nem nagyon tanulunk.

Gyermekkorban a halál tabu.
A szülők rettegnek a gondolatától is, nem hogy a gyermekeiknek felvilágosítást tartsanak róla.

Kamaszkoromban - el egészen a gyermekeim születéséig - halálkereső életmódot folytattam.
Mindent imádtam, ami kicsit közelebb vitt a halálhoz.
Azt hittem, így majd megértem a működésmódját.
Annyi  mindent gyászoltam és temettem, hogy a ruhatáram már csak feketéből állt.
Ma is ha elegáns akarok lenni - más színt nem ismerek, mint a fekete - belémivodótt.

És akkor itt van a jelen.
A virtuális mindenfélék ellepték az életünket.
Amikor először hallottam arról, hogy virtuális szex - majd elájultam.
Egyszerűen nem fért bele a kicsi szőke fejembe, hogy lehet ezt az abszolut fölhözragadt dolgot - virtuális szintekre emelni.
Ma már ezt is értem - de még mindig nem érzem.

Nemrégiben egy fantasztikus dokumentumfilmet láttam a facebookról.
Egy csalódott férj ötletén alapúlt, akit felesége estéről-estére, majd hónapról-hónapra vert át a facebookon. A férfi megcsalásnak nevezte. És felhívást intézett minden házasságban élőhöz, hogy figyeljen a párjára, amíg az még mellette van...
Mna.
...
Erről sok mást gondolok, de most nem erről szeretnék eszméket cserélni.
Hanem a halálról, veszteségről, gyászról.
A kisfilm vége - amit azóta sem találok a neten - feldolgozta a brit tudósok egy újabb kutatási témáját - a halál és gyász valamint a fb - kérdését.
Egyre többen húnynak el - a fb felhasználók közül.
A tudósok még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a jövőben, gyermekeink idejében a reális temetők helyét átveszi a virtuális temetők valósága.
Hiszen megkönnyíti a halottal való kapcsolattartást.
Ha hiányzik, szólhatsz hozzá, zenét küldhetsz neki - képeslappal lepheted meg, megmutathatod a képeidet, vagy megnézheted az övéit.

Nem tudom...
Pár évvel ezelőtt - amikor a számítógépet tanultuk használni - ha valaki azt mondta volna nekem - hogy édesem, tanuld meg, mert a munkád 7o%-t erről fogod végezni, szembekacagtam volna.
S lám, lám, lám...

Még jó, hogy nem mondta.

Még egyet írok, aztán nem tudom...

Ma reggel hatalmas havazásra ébredtünk.

Egyesek örültek, kettesek kevésbbé.

A fiam boldog volt.

mondja, ezt ők csinálták az oviban, ugyanis a tegnap énekelték a Mindzsé, mindzsé, mindzsé ncsétisort... S né, hogy havazik...

Jó dolog ha az emberben örökre megmarad a hit önnön természetfeletti képességeibe. Az enyim valahun elmaradt, de volt, esküszöm.

Eszembe jutott egy felnőttkori szánkózásunk az urammal, aki akkoriban egyáltalán nem volt sem uram, sem ilyen. Ma nem tudnám kivinni a hegyre, csak én járok - de akkoriban mindenben benne volt - állandóan...

Mivel bújkálnunk kellett - erőst limitálva voltak a helyek, ahova ki lehetett moccani.

Pl kirándulni is csak Nagyromániába mehettünk vagy mélyen a hegy gyomrába, ahol nem találkozhattunk még véletlenül sem senkivel.

Minden képpen annyira sikerült megőrizni a látszatot és tiszteletben tartani ezt az egészet, hogy egészen közeli barátok estek hanyatt, amikor meghoztuk a döntésünket a közös élet mellett.

Egy szép, sok havas éjszaka volt.

Jól ettünk, jól ittunk, vettük a szánkót és kimentünk a hegyre.

Valami két órán keresztül folyt a mókázás. Soha nem felejtem el, annyit kacagtunk, hogy erőfeszítésembe került nem bepisilni.

Utolsó körnél a szöktetős jegen mentünk le. Megvolt a sebesség, a nekifekvés teljes szöge - mire aztán reakcióképpen úgy eldobott a hegy alja, hogy repültünk valami másfél métert.

Úgy beütöttük a farokcsontunkat, hogy alig tudtunk hazavánszorogni.

Másnap reggel minden apró mozdulat ordítással járt.

Ami nekem a legjobban tetszett az nem más, mint az emberi jóindulatból fakadó vakság.

Senkinek sem jutott eszébe párhúzamot vonni, vagy megkérdezni, hogy mi a magyarázat arra, hogy mindkettőnk segge fáj.

Pedig a fedősztori megvolt - csak nem használhattuk.

Ha időváltozás van - ma is nehezen ülök rá - de mindez csak a szép emlékek lenyomata...

Moku...ide figyelj drágám - beszélnünk kell.

Lassan 3 hónapja vagyunk együtt...

De nem igazán úgy mennek a dolgok ahogy kellene...

Ha életfalat lenne - így kezdődhetne ez a jelenet.

Én és te.

De nem az.

Ez egy blog. Aminek állandóan nyitva az ajtaja  - ahol mindenki azt csinál amit akar, akkor amikor akar és azzal amivel akar.

Ezzel szemben az én nevem kuss.

Még annyira sem ugass mint egy utcalányé.

Annak legalább az aktus végén morrognak valamit, vagy megfizetik.

Nekem semmit.

Írok, mert mindig írtam. Verset, prózát - ezt és azt. 

Létszükségletem, lételemem, ha nem teszem - bajban vagyok.

Soha nem állítottam hogy megy nekem, ma sem hiszem.

Csak egyszerűen jól esett...

13ooo ember olvasgatott - sokan visszajártak.

Soha semmit nem mondtak.

Sem azt, hogy köszönöm, sem azt, hogy nem értek egyet.

Egy kivétel volt - amikor többen szóltak - de nem hozzám, hanem a témához.

És emberek meg-meg kerestek privátban, hogy kifejezzék köszönetüket. De ahhoz a számhoz viszonyítva amit az előbb említettem, elenyészően kevesen.

Namármost.

A lantot nem kívánom letenni, mert hozzámnőtt.

De - nem kívánom ezt folytatni sem.

Lassan skizo is leszek. Gondolj bele - 3 hónapja egyedül beszélgetek.

Nem vagyok egy rossz partner, de akkor is...

Változásra van szükségem.

Kicsit olyan, mintha házasságtörést követtem volna el (önmagam ellen) és most jöttem volna rá, hogy átb...k, vagy én magamat....

Összegezzünk:

köszönöm, jó volt - de még milyen lehetett volna ha mindkét rész ad bele valamit, abból amije van...

Ismertem gyermekként egy párt. Házasok voltak egy gyerekkel.
Akkoriban, számomra katasztrófálisan furcsa volt ez a két ember - aki 15 év házasság után a nyomukban - még társaságban sem tudtak másról beszélni, mint a kettejük szexuális életéről.

Az sem zavarta őket, ha új tagjai lettek a társaságnak, vagy ha gyerek volt a körükben - ment tovább minden a megszokott kerékvágásban.
Határozottan emlékszem, hogy egyszer a hölgy elmesélte, hogy ha nincsenek együtt eleget, őt hatalmas migrének kínozzák.
Azaz - terapeutikus elgondolásból szeretkeztek állandóan.
Habár nem tudom - szokták mondani, és joggal, amelyik kutya ugat, az nem erőssen harap...

Egyetemistaként szintén összefutottam életútamon egy másik hasonló párral.
Tanárok voltak.
Soha nem felejtem el, ahogy a pasi 2o-25 fiatal előtt, óra közben - bámulta a feleségét az ablakon át. Majd amikor az észrevette intett és még hangot is adott hozzá, mint a kiskutya.
Rögtön visszacsatoltam emlékeimben az előző párhoz, majd minden egyes olyan párhoz, akik furán, nem megszokott módon viselkedtek.

Mert mi a megszokott?
Hát - többé kevésbbé az, hogy 15 év után, már szex alig legyen.
Valami hűvős, sőt már-már ellenséges viszony, vagy humorra épülő szarkasztikus gyülölet fűszerezze.
Vagy nyugodt, langymeleg - karolj belém és csoszogjunk együtt a boltig - kapcsolat.
De semmiképpen ez a - mielőtt elmennél megnyalogatlak című bizarr - másokat zavarba ejtő - meghatározatlan kapocs.
Nem tudom na... Na de őszintén - valós vagy színjáték?

Én nem vagyok normális - soha nem is vallottam magam annak. Ezzel szemben - komoly erőfeszítés egy kapcsolatot, pláné ha házasság - életben tartani, éltetni, kezelgetni, foltozgatni ha elszakad - lendületet vinni bele.
És minden mentálisan kezdődik el.
Mert a testnek szinte mindegy honnan kapja meg a kielégülést.
De a lélek pöröl, sérelmei vannak, emlékei - és a házasság ilyen építkezést folytat.
Előbb utóbb a szőnyeg felpúposodik a besepert szeméttől - csak vannak akik meg merik mutatni és vannak akik ráállnak, hogy ne legyen feltűnő...

Ennek alapján azonban elmondható, hogy két alapesetben mennek jól a dolgok, házasság terén:
- a fent említett bizarr, beteges, furcsa kapcsolatokban - ami egy színjáték, de a szereplők annyira mélyen élik át, hogy ez már a kutyának sem tűnik fel
- ha ideig óráig képesek a felek az agy és a lélek között megbontani a kapcsolatot - hogy vagy az egyik, vagy a másik ne legyen jelen - mert a kettő együtt minden soron kívűli csoda gyilkosa.

2o12.o5.12.

Amikor egy héttel ezelőtt igyekeztünk értelmesen kihasználni a rendekezésünkre álló szabadnapot - úton Torda fele, egy putri udavara mellett hajtottunk el.

Két gyerek fürdőzött a kopár és rendetlen udvarban, olyan mennyei mosollyal az arcukon, ami mai napig elevenen él bennem, s talán örökre is így marad.

     Újra visszadobott oda, ahonnan mindannyian elindultunk: a felismeréshez, hogy az öröm, boldogság, szabadság mind mind belülről fakadnak. Vannak akik körbeutazzák a világot, de ezeknek hírét sem lelik, és ismét vannak olyanok, akik a falun kívül még a lábukat sem tették, mégis olyan bölcsesség birtokossai, melyek emberileg megfoghatatlanok.

Namármost - hol is van az én szülői kötelességem a legjobb átadásában?...
Mi is imádtunk lavorban és boros hordóban lubickolni. Talán jobban is esett mint a világ legfantasztikusabb aquaparkjaiban.

 Igen....a biztonság, mely többet ad mindennél és elfér a lavorban is, nem kell hozzá a világ...

Megérkezett a depresszió...

Mint a galaci gyors. Váratlanul és zakatolva.

Kicsit olyan mint a meghülés. Nem lehet kivédeni, csak számítani lehet rá.

Ilyenkor igyekszem elkerülni az emberekkel való mélyebb érintkezéseket. 

Mondják - a művészetek terén ezek a legihletetettebb időszakok, de fene tudja - ha így van, én csak a vajúdáshoz tudnám hasonlítani.

Amikor ízekre szakadsz szét, eljön a beteljesülés - de ugyanakkor tudod, sejted, hogy onnan már soha többé nincs visszaút. Tetteidnek, gondolataidnak, cselekedeteidnek következménye van örökre.

Az emberben lakó és sokszor vacogó lélek olyan mint egy utcagyerek.

Bizalmatlan, éhes és tele van fájdalommal.

De - valahogy szinte biztos, annyit nem tudsz neki enni adni, hogy jóllakjon, annyira nem vagy képes felmelegíteni, hogy többé ne fázzon és a sebeit sem tudod olyan szinten ellátni és kezelni hogy a vulkanikus mélységből előtörő fájdalom ne maradjon örök.

Életem egyik legnehezebb - depresszióval fűszerezett időszaka - első pszichológusi állásom alatt ért el.

Kívűlről ugyan semmi nem látszott, sőt belülről sem éreztem jeleit. Gyakran zsibbadtam le, de olajozottan mentek a dolgaim.

Egyszer csak - azt kezdtem észrevenni, hogy esténként elfogy a liter bor és enni nem eszem a csokoládékon kívűl semmi mást.

Mondom biztos a stressz, csak elmúlik. De magától persze soha - tenni kellett érte, nem is keveset. Két egész életet kellett feldobni, hogy aztán abból mindjárt négy új szülessen.

Ezekben az a legnehezebb, hogy mint a cirkuszban a legbanálisabb bűvészmutatvány alatt - egyik reggel vagy este, na ki mikor kel... - arra ébredsz, hogy kilóg egy darab a színes tiritarka lelki zsebkendőd sarkából. Megfogod azzal a szándékkal, hogy kihúzd és szépen összefogva visszatedd - de ahogy húzni kezded, még a bugyidat is feltépi - hoz magával mindent.

Felszakad a gát - és ömlik a sok éves kutyaszar a tehénszarral egyetemben - a nyakadba.

Hogy ebből mi a nyeresség ihletettség terén - na... ízlések és pofonok...

A tegnap végigolvastam - talán figyelhettem volna erre is mint jelre - a nagy kedvenceket, mint Pilinszky, Ady, József A, Szabó Lőrinc - és azon gondolkodtam, hogy nincs, valóban nincs új a Nap alatt.

Akkor meg mért tart ott az emberiség ahol?

Nem tudunk magunkról semmit.

Igyekszünk felefedezni minden eddig fel nem fedezett helyet, dolgot, csodát, teret - de a lélek, a belsőnk teljesen felfedezetlen marad.

És nem igaz, hogy ebben segítenek az önismereti csoportok. Azok nem erre valók. Ott megtudsz magadról dolgokat, mesterséges helyzetekben.

Az igazi önmagad a csendben lakik!!!

Volt egy nagyon nehéz döntésem.

Legalábbis én akkor azt hittem.

Ahhoz képest Isten irgalmazzon, amikkel utána szembesültem...

És elmentem a jezsuita manrézába - hogy találkozzam magammal.

Isten tudja hány önismereti csoporton túl - igen, rájöttem, hogy a csendben lakik a Jóisten és a lelkem is valahol ott keresendő.

És - nem is tudom, talán két, három nap után - egyszer csak megszólalt a csend.

És kurva sokat mondott - ijesztőt és bátorítot egyaránt, és egyáltalán nem azt, amit hallani akartam.

A csend egy bátorságpróba.

Csendben lenni merészség.

Olyan kihívás mint a gyerekeknek a sötétség.

Abban laknak a démonok.

Nekem van vagy egy légiónyi is talán - de néha a harcokat csak meg kell vívni. 

S végeredményben - menjünk le banálisba:

ami nem öl meg, erősebbé tesz. 

Nem?

A tegnap éjjel zuhanyzás közben szembeömlött velem lelki fiókrendszerem - egyik néhány éve gondosan lezárt tartalma.

Nem volt kellemes.

Fájdalmat okozott - fizikait is - és terméketlen gondolatoknak vetett ágyat bennem.

Aztán - gyermekkori játékunk jutott eszembe, a kaleidoszkóp...

Bármerre forgattad - gyönyörű, egyedi és kész mintázatokat tárt a szemed elé.

Persze nem azok számára, akik futtában, fél szemmel megnézték és kész.

Hanem csakis azok számára, akik elidőztek mellette - és egy idő után képesek voltak nem csak a képet látni, hanem a harmónia hangját, zenéjét is meghallani...

Itt van ez az élet.

Mindannyiunk élete.

Hasonló abban, hogy fűszerezve van, hogy ha megvizsgálgatjuk - értelme van, célja van - szereplői vannak - van bevezetője, sőt előzménye - tartalma, csúcspontja és vége.

Vannak életek, amelyeknek a lapjait hirtelen elsodorja a szél - és véget érnek magyarázat nélkül. Van végük, de a szél miatt mi annak a beteljesülésnek nem lehetünk tanúi. Ez aztán roppant nagy és megmagyarázhatatlan hiányérzetet és fájdalmat okoz bennünk.

Mesélte egy mami, hogy annak idején, amikor ők még favécét használtak - nem volt papír.

Volt lapi meg víz.

(mellesleg a gyermekeim nem bírják ezt a történetet. húhhh anya - lapival?, kézzel?, nem mosták meg szappannal?, büdösek?...) Na de ennek is megvolt a maga szépsége. Meg vagyok győződve.

És akkor - mondja a mami az ő édesapjuk nagyon szeretett olvasni.

Igen ám, de a könyv ami bekerült a vécébe, előbb utóbb elfogyott - a szó szoros és szaros értelmében.

Kérdezték a tatitól, hogy hova lesznek el a könyvek?

Mondja a tati - hova, hova, hát kiolvasom őket...

És?....

És és, aztán megtörlöm vele a seggemet - de csak miután kivűlről tudom...

ilyen könyv vagy ilyen gyönyörű mintázatokat sejtő kaleidoszkóp az életünk. az enyém is, meg a tiéd is. mindenfele járható útakkal, mindenfele élhető esélyekkel, mindenfele szövetségesekkel és célokkal, feladatokkal és a sarkon túl, rád váró beteljesüléssel.

nyilván - mehetnél bármerre.

de te egyik irány mellett döntesz.

nem véletlen. 

ahogy az sem, ha tovább kell menned.

de azt most már érzem, hogy nem jó időt, energiát fecsérelni arra - hogy mi lett volna ha..., vagy inkább mégis annál a mintánál kellett volna döntenem.

ami van - azzal kezdeni kell valamit.

ha meg már semmi sincs, hát tovább kell forgatni, menni, keresni.

mindent szabad a megállás, az eltúnyuláson kívűl.

ami meg a fiókokat illeti - hát gondosan be kell zárni őket.

az ember sohasem tudhatja - hogyan éri és mit okoz benne - egy-egy koppanás.

Ne rosszalkodj fiam, mert elvisz a cigány...

Ki ne hallotta volna ezt az abszurd mondatot, figyelmeztetést, fenyegetést, intelmet gyermekkorában - Isten ments, szüleitől, szomszédaitól, nevelőjétől, nagyszüleitől...

Azt mondtam - abszurd - de helyesbbítenem kell - örök abszurdítás, mert olyan könnyedén mint a szegény ember vagy konréktan a cigány, soha senki nem csinált gyermeket.

Annak idején nem kiürített babkocsikkal - motorizált eszközökkel és elemlámpával jártak a cigányok guberálni, hanem zsákkal. Akkora nagy anyagból készült zsák volt a hátukon, hogy nem egy, hanem mindjárt egyszerre egy egész marék gyerek elfért volna benne.

Rettegtünk a zsákoktól.

Egyszer - lehettem olyan 6 éves - rámijesztettek, mert helytelenkedtem. S mit ad Isten, jött is a cigány. Kérdezem, hogy el akar vinni?
Mire ő - jajj drágám, nekem annyi gyermekem van, s unókából is csak 17 - hát hova is vinnélek?...

Na azóta is kacagom ezeket az önjelőlt zsákosfrodokat és azokat akik velük ijesztegetik és rettegtetik csintalan vagy neveletlen gyermekeiket.

Itt vannak az enyémek.

Fijjj, hogy mennyiszer kéne kiáltsam, hogy elvisz a cigány - de nálunk nem ez van. Mi azt szoktuk mondani, mivel közel van a telep - hogy ha nem tetszik fiam, hogy szabályokat kell betartani - enni kell, aludni meg szótfogadni - fel lehet menni a Cigányvölgybe. Ott nincsenek szabályok...

Azt szeretem a legjobban a gyermekekben - hogy egy szabály addig él, amíg jelen van az a személy, aki a parancsot kiadta.

Ha az illető kilép a szobából, a szabály azonnal  hatályát veszíti.

Szoktam is mondani a szobából kimenet - hogy én most kilépek, de a szabály érvényben marad...

Ezt nagyon élvezik. Főként amikor visszaleskelődöm és az újammal fenyegetőzöm, hogy látom...

Sok felnőtt marad meg az erkölcsi fejlődés eme prekonvencionális szintjén. Magyarán azért tartja be a szabályokat, mert jutalmat kaphat illetőleg büntetésben részesülhet - ha ezt nem teszi meg.

Nagyon keveseknek adatik meg - hogy elérjék az erkölcsi fejlődés legmagasabb fokát, a posztkonvencionális szakaszt, amikor társadalmi és egyetemes elvek miatt fontos a szabályok betartása - azaz, amikor a szabály betartása - önnön indíttatásból fakad. Szükségletté lesz.

Itt van a házasság.

Valaki egyszer kitalálta, hogy ha két ember összeköti az életét - ezek meg ezek a normák szerint kell élniük, szigorú hűségben.

De vannak kultúrák, ahol éppen ennek ellenkezője a szabály, hiszen poligámia van érvényben.

Ismét - vannak olyan modern elveken alapuló házastársi kötelezettségek, ahol a házasság életben tartása érdekében a felek - közös megeegyezésen alapulva - nyitott házasságban élnek. Mint a tehén meg a bika. Hűségesek, hiszen estefele hazamennek. Csak, ahogy kicsapták őket - történik velük mindenféle, amivel utólag jobb is nem elszámolni.

Aztán vannak még modernebb felfogású, lelki-béállítódású felek - akik közösen keresik meg azt a harmadik személyt, vagy párt - akivel felfűszerezik unalmas hétköznapjaikat - mondják, biztonságos körülmények között.

S akkor mondom én - mi is a helyes?
Vagy inkább: hol mi a helyes...

Lényeg az Önmagam fele való elkötelezettség.

Ha bennem valami működik, akkor azt kívül is sikeresen működtetni fogom.

Ha meg nem - hiába fogok erőfeszítéseket tenni ennek megváltoztatása érdekében, mert melléfogok.

Konkrétan - egyszer csak előbukkan egy ember a semmiből és azt mondja, hogy ő értem hajlandó meghágni minden erkölcsi szabályt, csak hogy meghághasson.

Mire én - üsse kő ... - egyáltalán ki hozta létre ezt a szabályt és milyen céllal, bennem mit szolgál, illetőleg mit veszítenék ha nem tenném, vagy mit nyernék ha mégis belemennék....

De ez messzemenően nem ennyire egyszerű.

Tudniillik - itt arról van szó, hogy ki éppen milyen szinten van.

Mert ami a másiknak semmiség - hiszen ha a házastárs nem tudja meg, az eleve nem is történt meg - addig az nekem, akit adott esetben egyetemes normák tesznek emberré - örök vérző seb maradhat.

Így hát - én csakis amondó vagyok - hogy mielőtt bárki, bármilyen konstellációban kipróbálná magát - tartson egy kis önreflexiót, hogy éppen hogy is áll a törvények betartásával. Mert az élet az előadás után kezdődik el - miután a zsák is meg a cigány is hazaballagott...

Vannak a mindenféle cigányok...vagy romák na, mert úgy kell szépen helyesen. És amióta az eszemet tudom, vagyunk itt egymásnak - hol így, hol úgy - de én már el sem tudnám képzelni az életet nélkülük.

Amikor gyermeklány voltam - a legjobb barátaim a cigány közösségből kerültek ki. Igazi ösztönemberek voltak. Lehetett tőlük olyasmiket tanulni, amit máshol soha nem - de az életnek nélkülözhetetlen kellékei. Verekedni és csúfakat mondani is tőlük tanultam - de erre már nem vagyok büszke. 

Itt vannak a gyermekek.

Mindkettőnek van jó cigány barátja.

Bevallom őszintén - örülök neki.

Egy igaz barát ebben a zsenge korban - mindennél jobban kell.

Van a lányomnak olyan barátnője is a suliban, aki a legjobb család sarja - de Isten őrizzen annak a gyermeknek a lelkétől. Bűzlik mint a kanális....

Mig a cigánynak esetleg csak a valaga...

S akkor melyik is rosszabb? 

Az amelyik bármikor tisztítható, vagy az amelyik már tisztulni soha nem fog, csak mind szennyesebb és szennyesebb lesz.

És vannak velük szülők. Könnyekre fakaszt az-az önfeláldozás, ahogy ezeknek a gyerekeknek a jövője érdekében küzdenek.

Milyen katasztrófálisan nehéz lehet öltöztetni, ételt tenni, tisztán tartani, váltóruhát és cipőt előteremteni, fizetni a közösbe, gyümölcsöt venni és hozni meg vinni, kitartani...

És félelem, csalódottság van bennük a kezdetekben.

Biztosak benne, hogy soha nem fogadják be őket 1oo%-ban.

Persze - tesznek is értük sokan közülük, de nem szabad általánosítani!

Amikor barátkozni kezdtek a gyerekeink - nem jöttek közel hozzám soha, rászóltak a gyerekükre - mielőtt rászólhattam volna én - és a szemükben volt az a megtört fény. Az-az úgyis mindegy...dolog.

Ma már nem az van. Együtt megyünk sokszor. A gyermekek elől csivitelnek és én hátrább egy lépéssel - olyan történeteket hallok, amiről legfélelmetesebb álmaimban sem mernék szembesülni.

És - én még azt hittem ismerem őket.

Hiszen egy városban, egy negyedben, egy fertályban élünk...

Nem tudom mi a megoldás.

Talán mint a Kisherceg-ben. Megszelidítés és gondviselés.

Ha már megszeretted, tartozol neki azzal, hogy figyelj rá.

És elmond mindenkinek, hogy ne általánosítson. Mindenki megérdemel egy esélyt, majd egy újabbat.

Azt hiszem...

Hogy véletlenek nincsenek az biztos.

Erről bárki meggyőződhetett aki néhány évet élt és életének értelméről gondolkodott is.

Nem véletlenül születnek döntéseink - és egyáltalán nem véletlenek azok az útak sem, amelyeken előbb-utóbb elindulunk.

A mesében csak a férfiak indulnak el szerencsét próbálni - a kisasszonyok otthon várják, hogy bekopogtasson hozzájuk a szerencse - egy félrelőtt nyíl, egy hivatlan kérő vagy a kút káváján üldögélő béka képében...

Ma már nincs igy.

Mindannyink előtt útak vannak, majd útkereszteződések - amelyek előtt jó esetben meg kell állnunk, döntést kell hoznunk és tovább kell indulunk.

A tarisznyáink tartalma nem egyforma, de a cél közös.

Megtalálni azt, amiért tulajdonképpen itt vagyunk...

Vannak emberek akik úgy indulnak szélnek - hogy fogalmuk sincs a tarisznyájuk tartalmáról, ahogy arról sem, hogy miért indulnak el, merre vehetik az irányt és kik azok a szereplők, akikkel szövetséget köthetnek. Ők azok, akik vagy nem tesznek le túl sokat a közös asztalra - vagy erős akarattal megáldva - tennének, de állandóan melléje megy. Ártanak a mellettük lévő másiknak és a lelkük mélyén lakózó önmaguknak.

Vannak akik a noszogatás ellenére sem indulnak el. Várnak, maradnak, utolsó percig - így a tarisznyájuk tartalma megrothad, ők pedig belevakulnak önnön - be nem teljesített sorsukba. Rendszerint - ezeknek a személyeknek mindig a másik a hibás. Utólag - vádaskodnak alaptalan, hogy mentek volna...de... - nem tehették.

És vannak akik vakon szaladnak bele mindenbe. Túl nagy elánnal, bátrosággal, vakmerőséggel - anélkül, hogy teret hagynának lelküknek - önmaguk beérésére. Ez sem jó. A lépéseknek tánca van, s mint ilyen - zenéje. A ritmust tartani kell - egyrészt a jó időbeosztás, az erők tartalékolása - másrészt pedig a cél megőrzése érdekében.

Vannak a csoportos táncok. Amikor néhány ember, egy család - sorsközösséget vállal és együtt próbálja tartani az ütemet. Ez sem mindig sikeres. Itt fontos az, hogy ha egy személy is képtelen hallani a zenét közösségben - el kell engedni. Lehet, hogy egyedül jobban sikerül számára a tánc. Nem mindenki egy hórás alkat.

A legfontosabb mégis az lenne - hogy mint minden úton - pihenőket kell tartani - amikor feltöltődünk, megálmodjuk a következő kiscélt - ami végül a nagy, a végső célba torkollik - és megálmodjuk a hozzá vezető kiskapukat.

Ma is vannak csodák.

Ma is vannak próbaltételek és az azokhoz elveztő eszközök - ember, mesebeli lény vagy varázslatos erőkkel felruházott állat.

De a játékszabály ma is éppen ugyanolyan fontos - mint akkor, amikor csak a csodák töltötték be a Földet, mert az emberek hitből táplálkoztak.

Fontos a gyenge felkarolása, az elesett megsegítése, a jó szövetségesek felkutatása, a pihenők és az állandó cél szem előtt tartása.

Nincs új a Nap alatt.

Éppen ezért biztatlak arra, hogy találd meg a mesédet - azt amelyik már gyermekként szemed elé szökött, útat fúrva a lelkedig. Mert abban vannak meg leírva egytől-egyig a te talizmánjaid - és a te nagy végcélod. Ha mindeddig helytelen útakon jártál volna, vagy egy fogadóban henyélted volna el az időt - tudnod kell, hogy ha kimész mindent megtalálsz.

De előbb - tudd meg a célt. A többi már szinte magától akad útadba.

Amikor a nyáron elhúnyt Kopp Mária - bennem 2 dolog hagyott nagyon mély nyomot a lánya közzétett búcsúlevelében - 

• az egyik az volt, ahogyan arról mesélt - hogy édesanyja állandóan dícsért...,
• a másik meg az, hogy emlékei szerint a halállal való szembesülés már gyermekkorától természetes volt számára, szülei hozzáállásának köszönhetően. 

Sokszor jelenik meg írásaimban az élet és halál ösztön - ilyen vagy olyan formában, mert aktuálisabb, mint eddig bármikor. Hiszen gyerekeknek adtam életet - melyet igyekszem minden erőmmel megőrizni, formálni és értelmessé tenni. Mert minden egyes molekulámmal úgy gondolom, hogy az igazán lényeges dolgok a gyermekkorban kezdődnek el és alakulnak ki. Hogy aztán a késöbbiekben, egyéni útunkon, harcaink során daccolunk velük, félretoljuk vagy levetközzük és mással helyettesítjük őket - az más. És helyénvaló. De a győkerek még akkor, ott - a legnagyobb csatákban önmagunkkal és a világgal szemben is fontosak és iránytadók.

A gyermekek abban az életkorban vannak, amikor ismerkednek kézzelfogható és elvont dolgokkal, fogalmakkal, elméletekkel - de elsősorban élettel és halállal.

Szinte naponta téma hogy ki hogyan öregszik meg és hal meg, mi van akkor, ha fiatalon hal meg, mi van azokkal a gyerekekkel akiket a hírekben mutatnak, hogy olyan korán elhúnynak, mi lesz velünk és mi vár rájuk.

Ha bennem tabu, ha számomra fájdalmas a szembesülés - magyaráztom sem lesz. Vagy ha lesz is, a gyermek érezni fogja a félelmet a tartalom mögött. Mert őt soha nem a kimondott szavak érdeklik, hanem a hozzáállásom.

A lányom a legdirektebb ebben - ilyenekkel állít szembe: anyu mért mondtad azt, hogy jó, amikor csóváltad a fejedet és látszodt, hogy egyáltalán nem jó?

- anyu miért voltál kedves a telefonbeszélgetés alatt, amikor előtte annyira haragudtál, hogy cseng a telefonod?

.... anyu, anyu... és anyunak válaszolnia kell...és nem akárhogyan. mert a gyerekek akármilyen válaszokkal nem elégednek meg. ők a legjobbnál soha nem hagyják alább...

Szintén ők azok, akik naponta tükröt tartanak az életösztöneimet illetően is - ilyesmiket feszegetve, hogy szexualitás, hűség, szerelem, házasság, életcél, hivatás - mert mindenre kérdéseik vannak. És nem egy kérdés, amit valahogyan csak csak megválaszolok, hanem ezer kérdés. A téma velejéig mennek el és teljesen kivesézik azt.

Kopp Mária rengeteg dícsért - mondja a lánya.

Nem tudom mi lett a lányából, én azt tudom, hogy az anya mi mindent letett a tudomány asztalára a gyermeknevelés kihívásai mellett...

De egy biztos, bármi is lett abból a gyerekből - ha ilyen emlékei vannak, az már félsiker.

Avagy egy szülő, akkor csinálja jól a dolgát - ha a gyereke nem azt tanulja meg elsősorban, hogy milyen hiányosságai vannak, hanem azokat a dolgokat, amikkel rendelkezik. Hiszen az élet problémasorozatok tömkelege. És nem az a lényeg, hogy éppen milyen problémával szembesülök, hanem az, ahogyan tekintek rá. Az, ahogyan viselkedem ezekben a helyzetekben. Tudom-e mozgosítani meglévő eszköztáramat, vagy hiába vannak meg a megfelelő eszközeim, ha fogalmam sincs azok használatáról, és minden egyes probléma kifog rajtam.

A házasság is dícséreteken kellene alapuljon. De ez ritkán történik meg. Megszokjuk egymást. Kijárónak tekintjük, magától érthetődőnek azokat a dolgokat, amikért a másik igenis megdolgozik és áldozatokat hoz.

Nem szabad.

Az örömöm és szeretem forrása, centruma - otthonomból kell származzon. Ne kelljen nekem kimennem, vagy azért kimennem - hogy visszajelzéseket kapjak, szeretet kapjak, dícséretet kapjak. A kinti is nagyon fontos, de elsősorban a benti adja meg a kiegyensúlyozottságomat.

Amikor valami hiányzik a bentiből - elkezdünk menekülni, kirohanni, felpörögni. Állandóan látok ilyen embereket. Sietnek, futnak, elfutnak, intézkednek, telefonálgatnak, ritkán tartozkodnak otthonukban és keveset. Ami ördögi kör - mert amitől menekülnek - újabb vitákat szül.

Annak a hajónak, ami a lelkem - jelen esetben ennek a véges életnek a tengerén - kormányossa is van. És megálljt kell parancsolnom neki. A felpörgéseket ugyanis - akárcsak a gravitáció törvényén alapuló földi életben - szédülés, majd koppanás, elesés követi. 

De nem kell azt kivárni. Nem kell azt lehívni és kihívni. Önmagadtól is meg lehet állni és végre fel lehet tenni azt a néhány nagyon lényeges kérdést, ami körül az életünk, mindannyunk élete forog.

Erre a legjobb természetesen a ma. A most. Ez a legmegfelelőbb pillanat azoknak a kérdéseknek a megválaszolására, amik elől már annyi éve menekülök...